A 2003-as Holtodiglan című film főszereplői is azzal a naiv lelkesedéssel kelnek egybe, hogy ha szerelem van, minden van. A kijózanodás pillanata azonban gyorsan eljön, elég hozzá egy, a tervezettnél kicsit hosszabbra nyúló nászút... 

Nem véletlen, hogy felmenőink annak idején még hosszasan jegyben jártak. Egy másfél éves időintervallum bőven elég ahhoz, hogy felszálljon a rózsaszín köd, s az érintettek már valós fénytörésben lássák egymást. Tizennyolc hónap alatt óhatatlanul kiderül, ha a másik pszichopata, vallási fanatikus, ágyba vizelő, vagy épp képtelen az orgazmusra. Tudjuk: létezik egy sor olyan súlyos inkompatibilitás, melyekre aligha építhetnénk stabil frigyet. No de nem kell extremitásokban gondolkodni, két tökéletesen normális fiatal is hamar megtapasztalja, hogy a szerelem nem győz le mindent, főleg ha senki sem tanítja meg számukra az optimális együttélés alapelveit. A probléma abban áll, hogy a tartós és kiegyensúlyozott házasságban egyidejűleg kell jelen lennie a tűznek és a jégnek. Lángolás nélkül - hitem szerint - nem is érdemes élni; ennyi erővel akár a húgunkkal is összeköltözhetnénk. A szenvedély ugyanakkor nem sokat segít a békés hétköznapok megteremtésében. Ez utóbbihoz hideg fej, tárgyalókészség és üzleti gondolkodás szükséges - nem könnyű e két ellenpólus bepréselése a közös hátizsákba. (Azon pedig ideje volna elgondolkodnunk, hogy a két nem közül melyik a romantikusabb. Tényleg a nők volnának azok? Hiszen pont ők keresik a hosszútávú kapcsolatot, amely hűvös megállapodásokra és unalmas rutinokra épül, míg mi, férfiak - akik alapbeállításunk szerint elsősorban az alkalmi szexre hajtunk -, mindannyian költők, trubadúrok, lánglelkű szerelmesek volnánk - legalábbis pár óra erejéig mindenképpen...)

Egyetlen házasság sem jelenthet élethosszig tartó gondtalan mámort, de a magam részéről a közös jajveszékelésre sem építenék. Minden negatív történésnek lehet kapcsolatépítő hatása, azonban nagy a baj, ha ezek kerülnek túlsúlyba. John Gottman amerikai pszichológus kutatásai szerint az optimális arány 5:1, vagyis akkor tud igazán stabillá kovácsolódni a frigy, ha egy veszekedésre öt simogatás; egy egységnyi haragra öt egységnyi szeretet jut. Mindez azt vetíti előre, hogy tragikus ostobaság a hit, mely szerint a szerelem mindent legyőz. Sokkal igazabb és érvényesebb az a törekvés, mellyel igyekszünk minimálisra csökkenteni a kapcsolatot romboló tornádók gyakoriságát. Létezik pár tipikus vihar gócpont, melyek megszüntetésével óriásit lépünk előre a pozitívumok és negatívumok optimális arányának elérése felé. (Azon kár aggódni, hogy "túljavítjuk" a házasságot, égzengésből mindig lesz elég.)

Számomra mindig megdöbbentő, hogy az anyagiakkal kapcsolatos nézeteltérések micsoda pusztítást képesek véghez vinni egymást szerető emberek közt. Már az is beszédes, hogy a párkapcsolati pszichológia szakkönyvei hemzsegnek az olyan példázatoktól, ahol a vita a pénz körül forog. Számomra ez pont ugyanannyira megmosolyogtató, mint amikor azon áll a bál, hogy egy kormányzatnak milyen mértékben kell támogatnia a vallásokat, az élsportot, vagy épp a kultúrát. Véleményem szerint sehogy, sokkal inkább adót kell csökkentenie, hogy a polgárok szabadon dönthessenek, mely egyházat, sportrendezvényt, könyvet, színházat, koncertet tüntetik ki figyelmükkel, s forintjaikkal. Ugyanígy: egy házasságban is örök konfliktusforrás a közös kassza, melynek nem sok értelmét és hasznát látom. Gyermekeim anyjával több mint húsz éve élek együtt, de még soha, egyetlen alkalommal sem veszekedtünk pénzügyi dolgokon. Mindketten saját belátásunk szerint gazdálkodunk, a csíráját is elfojtva az ilyen jellegű konfliktusoknak.

Szintén tipikus probléma, hogy a házasfelek miként bánnak saját, hátrahagyott családtagjaikkal. Alapvető kívánalomnak tűnik, hogy az ember csakis akkor kezdjen önálló, felnőtt életet, ha már képes leválni a köldökzsinórról. A fejemet fogom az olyan történetek hallatán, melyekben a kedves mama csak úgy betoppan a semmiből, s átrendezi a fiatalok életét. Két érett ember együttélése azzal a megállapodással kezdődik, hogy közös otthonukban nem fogadnak váratlan vendégeket, különös tekintettel a közeli rokonokra. Egyszerűen muszáj hozzászoktatni a szülőket, hogy nem állíthatnak be bármikor, amikor kedvük tartja, mert nem biztos, hogy a fiatalok éppen rájuk kíváncsiak. Ez még abban az esetben is igaz, ha a szóban forgó lakóingatlant történetesen a felmenők finanszírozták. Jézus szavai is ezt a gondolatot támasztják alá: "Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek." Tapasztalataim szerint ez az a konfliktusforrás, melyet a naiv szerelmesek abszolút veszélytelennek látnak, miközben számos esetben közvetlen okát jelentik az ígéretesen induló frigy későbbi elmérgesedésének. És ehhez még csak szabad bejárást sem kell biztosítani a bajkeverő szülőknek. Számos olyan barátom van, akinek a felesége napi rendszerességgel  folytatott hosszas telefonbeszélgetést az anyjával. Azért a múlt idő, mert kivétel nélkül mindnek válás lett a vége.

"A szerelem mindent legyőz" - vallják a lánglelkűek, s e frázis kimondásakor minden létező katasztrófára gondolnak, csupán a legbanálisabbra nem. A rózsaszín köd időszakában fel sem merül senkiben, hogy idővel talán a szex sem lesz ugyanaz a túlfűtött gyönyör, mint a kezdet kezdetén. Igaz ami igaz: alapvető küldetésünk, hogy őrizzük a lángot, akár hosszú évtizedeken át. Őszintén hiszem: amennyiben a nyitány tisztán szólt, onnantól csak elrontani lehet, ha nem figyelünk oda a másikra, vagy önmagunkra. (Ugye érezzük, hogy nem a szerelem az, ami átsegít az esztendőkön, sokkal inkább a tudatosság?) Abban az esetben azonban, amikor már a felütés is hamis volt, lényegesen nehezebb pályán játszunk. A magam részéről sohasem értettem azon férfitársaimat, akik frigid nőt vezetnek az oltár elé, vagy legalábbis olyat, akiben képtelenek valódi vágyat kelteni. E téren a különböző vallások is vastagon sárosak: elképzelni sem tudok nagyobb felelőtlenséget, mint érintetlenül házasodni.

Ha létezik olyan párkapcsolati terep, ahol a szenvedély önmagában semmit sem old meg, az pont a problémák orvoslása érdekében folytatott kommunikáció. Az "ami a szívemen, az a számon" népi bölcsesség e téren abszolút kudarcra ítéltetett. Amikor vitát folytatunk - tegyük ezt lobbanékonyan, vagy a lehető legvisszafogottabban - paradox módon nagyon is észnél kell lennünk. Nem árt, ha előre egyeztetjük, mi lesz a téma, mit szeretnénk megoldani. Ez már csak azért is lényeges, hogy lehetőséget se adjunk egyéb sérelmek felhánytorgatására, a másik teljes elárasztását kockáztatva. Hasznos lehet az is, ha előre rögzítjük a beszélgetés időintervallumát. Különösen fontos, hogy amint kezdene elszabadulni a pokol, szakítsuk meg a veszekedést és adjunk egymásnak húsz percet - ennyi elég szokott lenni, hogy lehiggadjunk, s pulzusunk visszatérjen a nyugalmi szintjére. John Gottman így ír minderről a Min múlik egy házasság? című művében: "Elismerem, hogy az időpont-egyeztetés és a napirendi pontok felállítása inkább egy üzleti vállalkozást idéz, mint egy házasságot. Bárcsak tudnék néhány frappáns megoldást ajánlani, amellyel le lehet küzdeni ennek az ügymenetnek a mesterségességét, de nincsenek ilyenek. Csak annyit mondhatok, hogy ez a megközelítés a legtöbb pár esetén jól működik."

Így megy ez. Tűz és jég - mindkettőre égető szükség van. Arra meg különösen, hogy felismerjük, mikor melyiket érdemes bevetni. 

A címbéli frázist talán Németh Szilárdtól hallottam először, aki a migrációt érintően fogalmazta meg egy lakossági fórumon.  Az utóbbi hetekben - Trianon századik évfordulója kapcsán - ismét sokan és sűrűn pufogtatták, természetesen az elcsatolt területek demográfiai jellemzőit boncolgatva. Vajon van-e bármiféle igazság e gondolatban?

Ha valaki még nem látta volna a Hülyék paradicsoma (Idiocracy) című, 2006-ban forgatott vígjátékot, az villámgyorsan pótolja e mulasztást, hiszen alapműről van szó, különösen a jelen poszt tartalmát tekintve. A 2505-ben játszódó történet - amikorra az emberiség már totálisan elhülyült - elsősorban komédia, a szokásos blőd, amerikai stílusban. Azonban nem kell túlságosan éles szem és sorok közti olvasás, hogy észrevegyük: a film nyílt társadalomkritika is egyben. "A 21. század elején az emberi evolúció fordulóponthoz érkezett. A természetes kiválasztódás, amelynek köszönhetően addig az átlagosnál erősebb, okosabb és gyorsabb egyed sikeresebben szaporodhatott, a folyamat, amely valaha biztosította, hogy a legelőnyösebb emberi vonások öröklődjenek, a visszájára fordult. A tudományos-fantasztikus művek olyan jövőt vizionáltak, amelyben az ember kulturáltabb és intelligensebb. Ám a fejlődés mégis ellentétes irányt vett. Butulás következett be. Hogyan történhetett ez? Az evolúció nem feltétlenül az intelligenciát jutalmazza. Miután eltűntek a természetes ragadozók, az evolúciós versenyből az került ki győztesen, aki a legtöbbet szaporodott. Az intelligencia pedig kihalófélbe került." E bevezetőszöveggel indít a mozi, s ha körbenézünk, azt érezzük, hogy nem tiszta disztópiáról van szó, találunk benne igazságelemet bőven. Különösen ami az első filmkockákat illeti. Trevor (138-as IQ) és Carol (141-es IQ) így nyilatkoznak: "A gyermekvállalás rendkívül jelentős döntés. A megfelelő időpontra várunk. Ezt nem szabad elkapkodni." Ugyanez a páros öt esztendővel később: "Most nem vállalhatunk gyereket. Ilyen gazdasági helyzetben nem. Felelőtlenség lenne." Majd újabb öt év elteltével: "Végre eldöntöttük, hogy jöhet a gyerek. És én nem akarok vádaskodni..." - az asszony sokatmondóan a férjére néz  - "...de nem boldogulunk." Mindeközben a szomszéd házaspárnál (84-es IQ) a következő párbeszéd zajlik: "A francba, megint teherbe estem!" Mire a férj: "A szentségit! Így is túl sok gyerekem van! Azt hittem, szeded azt a bogyót. Biztos csak Brittanynek mondtam, a szentségit..." Az értelmiségi óvatoskodás és az alsóbb néprétegek felelőtlensége így összességében egy szellemileg leépülő társadalmat eredményez - legalábbis a mozivásznon. Maradjunk abban, hogy ez is egy lehetséges forgatókönyv. 

Amikor a címbéli frázis igazságtartalmát kutatjuk, érdemes néhány társadalmi berendezkedési formát külön megvizsgálnunk. A fent említett vígjáték két családjától ihletve modellezzük úgy a világot, mintha összesen két nemzet, két állam létezne, közel azonos méretű lakható területtel, közel azonos népességgel. Feltételezzük azt, hogy az egyik nép szaporodási rátája 4, vagyis idővel szűk lesz számukra a rendelkezésre álló természetes tér; míg a másiké 2 vagyis esetükben egy közel stagnáló lakossággal számolhatunk. Mi fog történni e két országgal? Próbáljunk történelmi dimenziók mentén gondolkodni!

• PREMODERN KOR - Léteztek idők, amikor a konfliktusok elrendezésének magától értetődő módja az agresszió volt. Egy ilyen világban a területét kinövő nép előbb-utóbb hódító háborút indít szomszédja ellen. Tekintve, hogy e primitív morálhoz primitív haditechnika párosul, e dimenzióban a haderőt nagyrészt a létszám határozza meg. Mindez azt eredményezi, hogy valóban azé lesz a világ, aki teleszüli. Szögezzük le azonban még egyszer: ez egy végtelenül barbár kor igazsága, a továbbiakban ilyen konklúzióval már sehol nem találkozunk.
• MODERN KOR - A modern kor a nemzetállamoké, a liberális demokráciáké, a boldog békeidőké. Ebben a világban a magántulajdon szent, ahogyan a határok is azok. Az egyes országok szabadon döntenek arról, hogy kik léphetnek be a területére, kiknek kell vízumért folyamodniuk, kik kapnak munkavállalási engedélyt, vagy épp állampolgárságot. Ez a világ a fegyveres agressziót annak tekinti, ami: a lehető legbarbárabb és leginkább kerülendő aktusnak. Modellünket e dimenzióba helyezve azt találjuk, hogy a túlságosan magas szaporodási ráta az adott nép privát problémája, melyet belső eszközökkel kell kezelnie. Ha mégis háború törne ki a két közösség között, a haderő tekintetében a lélekszám már alig bír jelentőséggel - köszönhetően a fejlett haditechnikának.
• POSZTMODERN KOR - A 21. század elején járva ember legyen a talpán, aki pontosan tudja, merre tartunk. Sokan visszafelé forgatnák az idő kerekét, míg mások egyre mélyebb változásokat sürgetnének. Induljunk ki abból, hogy a posztmodern a totális globalizmusé, a nyílt társadalmaké, a nemzetállamok és határok nélküli világé! Természetesen ezt az alapstruktúrát is számtalan módon berendezhetjük:
  
  • POSZTMODERN KÁOSZ - Vigyázó szemünket vessük az Egyesült Államok jelen állapotára, s képzeljük el, hogy valami hasonló következik mindenütt a Földön! Győz az erkölcsi relativizmus, s a továbbiakban már semmi sem szent, sem az emberi élet, sem a magántulajdon. A kiinduló modellünket tekintve a két ország közti határ megszűnik, a világpolgárok szabadon jönnek-mennek, fosztogatnak. Nem nehéz belátni, hogy még mielőtt kialakulhatna a szaporább nép hegemóniája, az egész civilizáció pusztulásnak indul.
  • POSZTMODERN KOMMUNIZMUS - Tekintve, hogy a teljes társadalomra kiterjedő kommunista berendezkedés csakis felülről diktált erőszakkal megvalósítható, e disztópia felépítéséhez szükségünk lesz egy világállamra. E világállam fő feladata a gazdasági egyenlőség megteremtése, vagyis a javak újraelosztása. Az alacsony népességű, jómódú közösség rovására a túlszaporodott, nélkülöző nép tagjai némi tulajdonhoz jutnak. Ezt látva már-már azt hinnénk, hogy tényleg azé lesz a világ, aki teleszüli. Azonban amikor azt tapasztaljuk, hogy megszűnik minden tőkekoncentráció, leáll a tömegtermelés, majd hetek alatt elszegényedik és nyomorba jut a teljes népesség - mert minden kommunista kezdeményezésnek ez a logikus végállomása -, kénytelenek leszünk belátni e frázis hamisságát.
  • POSZTMODERN KAPITALIZMUS - Ebben az utópisztikus világrendben az egyén szabadságjogai korlátlanul érvényesülnek. Ennek megfelelően a közbiztonság és a magántulajdon védelme az első, függetlenül attól, hogy egy globális hatalom által fenntartott rendőrség, avagy piaci alapon működő biztonsági cégek látják el e feladatot. A világpolgárok szabadon jöhetnek-mehetnek, tekintve azonban, hogy nincs újraelosztás, nincsenek központi szolgáltatások, így mindenfajta migrációnak csakis akkor van értelme, ha az érintett az új lakóhelyén értékteremtő tevékenységet képes folytatni. Aki nem talál munkát, melynek bevételeiből finanszírozhatná létezésének költségeit, az lényegesen jobban jár, ha inkább a szülőföldjén marad. E világrendben a tehetség és a szorgalom lesz a nyerő, a származástól tökéletesen függetlenül. Itt sincs semmi értelme a címbéli frázisnak, hiszen senki sem lesz érdekelt abban, hogy több gyereket nemzzen, mint ahányat önerőből el tud tartani.
  • POSZTMODERN ÁTVERÉS - Ha már pozitív és negatív utópiákról beszélünk, ne hagyjuk ki az összeesküvés-elméletek legnépszerűbb darabját se! E forgatókönyv szerint megvalósul a totális kizsákmányolás, mégpedig ördögi módon: a világállammal összefonódó globális tőke szocializmust, multikulturalizmust és egyenlőséget hirdet, kizárólag profitérdekeit szem előtt tartva. Ennek az ideológiai csomagnak - melyben egyébiránt a legkevésbé sem hisz, hiszen elsőként önmagát kéne felszámolnia - a gyakorlati megvalósulása létrehozná a számára ideális fogyasztói társadalmat, mégpedig három legyet ütve egy csapásra. A középrétegek brutális megadóztatása nem csupán forrást biztosít, de egyben ellehetetleníti a tehetős és öntudatos polgárság kialakulását; a legalsóbb rétegek anyagi támogatása mindennél hatékonyabb fogyasztásösztönző; s mindezeket megfűszerezve némi etnikai diverzitással - máris kész a bábeli zűrzavar: az alattvalók közti összefogás még a szakszervezetek szintjén sem tud létrejönni. Ebben az alternatív jövőképben sem azok dominálják a bolygót, akik teleszülik, hanem elsősorban azok, akik képesek a hatalom közelébe férkőzni.

Akárhogy is alakul történelmünk, a világ sosem lesz azoké, akik telepotyogtatják utódokkal, sokkal inkább azoké, akik képesek örömöt lelni a földi létezésben. Valami egészen súlyos elmezavar kell ahhoz, hogy az ember - bármilyen ködös ideológia nevében - letérjen arról az útról, amelyet a szíve diktál. Ha bárki azért vállal egy, vagy két gyerekkel többet, mint amennyit tisztességesen fel tud nevelni, hogy népe, nemzete, kultúrája, vallása továbbéljen és terjedjen, az pontosan ugyanakkora idióta, mint aki azzal az indokkal marad gyermektelen, mert szerinte ez a leghatékonyabb védekezés a klímakatasztrófával szemben. Életünk legapróbb mozzanatait is érdemes tudatosan megélnünk, a legjelentősebbeket - és ilyen az utódnemzés is - egyenesen muszáj. A fene se tudja, kié lesz holnap a világ. Ma azoké, akik jól boldogulnak benne. A legtöbb, amit a jövőért tehetünk, hogy kiegyensúlyozott, csillogó szemű, boldogulni képes utódokat hagyunk magunk után. Tökéletesen lényegtelen, hogy kettőt vagy tizenkettőt.

Még a koronavírus-járvány kezdetén jártunk, amikor a híradások beszámoltak a jópofa makói tornatanár akciójáról, aki - a karanténoktatás jegyében - a nappalijában felállított vasalódeszkán mutatta be az úszás helyes mozdulatait. Nem állítom, hogy egy Karinthy-gyűrűt érő produkció, így az sem meglepő, ha a helyi tankerület illetékesei nem röhögték halálra magukat. Ám az, hogy egy ártatlan, videós ökörködésért meghurcolnak egy pedagógust - mint ahogy arról a HVG pénteki cikke hírt adott -, nem csupán szereptévesztés, de valami nagyon mély romlottságról is árulkodik.

"Ön a Makói József Attila Gimnázium pedagógus munkakörben foglalkoztatott közalkalmazottjaként (…) az iskola tanárához méltatlan módon, nem kellő komolysággal és szakmaisággal oktatott." - írja figyelmeztetésében a tankerület, mi pedig azt érezzük, hogy valami elképesztően béna időutazásba keveredtünk, s hozzávetőleg az 1970-es években járunk. Milyen eszement világ ez? Az ügy ráadásul nem is állt meg e ponton, Vezsenyi Lászlótól, a diákolimpikonokat kinevelő, nívódíjas pedagógustól elvették csoportjait, ezek után már nem is oktathatott. „Annyit tudok mondani, hogy nekem most marhára elment a kedvem a tanítástól, 30 év után. Borzasztó csalódott vagyok. Hogy eltiltottak a diákjaimtól – ezt rettenetesen aránytalannak érzem. Nem biztos, hogy a jövőben a pályán akarok maradni." - nyilatkozott a tornatanár, s a magam részéről tökéletesen megértem, mi zajlik benne.

Balatoni József, az ország Jocó bácsija, a Tanulj szabadon, taníts szabadon c. nagy sikerű könyv szerzője ekképpen vall: "A humor tanulni is segít a gyerekeknek. Mert ha elhangzik egy poén, társul valami kis hülyeség a tananyag mellé, akkor sokkal könnyebben, sokkal hatékonyabban meg tudják tanulni a leckét, és sokkal jobban meg is marad az információ. Meg hát nem klassz, hogy úgy tanulunk, hogy közben nagyokat nevetünk? De. A többi pedig nem is olyan lényeges." Jocó bácsi nincs egyedül e gondolattal. Az elmúlt évtizedek során számos felmérést végeztek annak kapcsán, milyen a jó pedagógus. Nem ismerünk olyan kutatási anyagot, amelyben a humorérzék, a szellemesség, a könnyed játékosság ne jelent volna meg, mint alapvető oktatói készség, elvárt karizma-elem. Tényleg ezt, a pedagógia egyik kulcselemét, alapfűszerét, esszenciáját kéne kiölni a tanításból? Tényleg a sótlan, karót nyelt, dögunalmas oktatóké a jövő?

Jómagam a legkevésbé sem vagyok híve az állami oktatásnak. Egy piaci alapú iskolarendszerben elképzelhetetlen, hogy a hatóság idióta bürokratái kívülről tönkretegyék azt, ami népszerű, amit a diákok szívesen fogadnak. Annak kapcsán még meg lehet győzni, hogy egy négyosztályos általános iskola - vagy ahogy annak idején hívták: elemi - megmaradjon központi irányítás alatt, mindenki számára ingyenesen elérhető módon. Ennyi bőségesen elég lehet az írás-olvasás-alapmatek készségek elsajátításához, hogy valóban senki ne maradjon az út szélén. A többit azonban tökéletesen felesleges és káros állami kézben tartani, még akkor is, ha a centralizált struktúra nem hazai sajátosság, hanem kifejezetten világtrend. De hagyjuk az álmodozást és maradjunk a valóság talaján! Adott egy erősen központosított állami oktatás, annak teljes hierarchiájával. Fogadjuk el, hogy ebben a rendszerben a helyi tankerület teljes joggal szól bele az adott iskola oktatásának mikéntjébe. Ekkor viszont a helyi tankerületnek is megvan a maga felettes szerve, s az ember joggal várná el, hogy e felettes szerv is lazán fenékbe rúgja a tankerületet, ha az hülyeséget csinál. Így helyrebillenhetne a világ rendje, megszülethetne a katartikus hepiend, s a polgár megnyugodhatna, hogy azért nincs katasztrófahelyzet: az állami oktatás irányítói morálisan megfelelő vágányon mozognak. Ehhez képest mit látunk? Hajnal Gabriella, a Klebelsberg Központ vezetője három hét elteltével így reagál: "Panaszával forduljon a helyi tankerület vezetőjéhez!" Vagyis pontosan ugyanahhoz az elmebeteghez, aki értelmetlen és aránytalan büntetését kieszelte.

A magam részéről nem is a helyi oktatásirányítás ostobaságán vagyok kiakadva, hiszen kispályás kretének minden államigazgatásban előfordulnak. Sokkal felháborítóbb Hajnal Gabriella Poncius Pilátushoz hasonló, mosom kezeimet mentalitása. A KK vezetője persze mondhatja azt, hogy nem kíván felülről beleszólni helyi ügyekbe, azonban ez az érvelés csakis akkor legitim, ha a helyiek sem szólnak bele ilyen direkt módon az iskola működésébe. Hajnal Gabriella távolságtartása így azt sugallja, hogy ő maga is egyetért a helyi tankerület ámokfutásával, s ha történetesen tényleg ez a helyzet, úgy valóban nagy a baj. Természetesen akkor is, ha ez csupán elvtelen betyárbecsület, ösztönös kiállás a mi kutyánk kölyke mellett. Pont az ilyen esetek jelentenék a legjobb alkalmakat arra, hogy a KK világgá kürtölje alkalmasságát, modernségét, helyes moralitását. Hajnal Gabriella ezúttal egy piszok nagy lehetőséget szalasztott el. (Pontosan úgy viselkedett, mint azok az egyházi vezetők, akik a botránytól tartva szemet hunytak pedofil papjaik viselkedése felett. Pedig tudniuk kellett volna, hogy semmi sem erősíti úgy a beléjük vetett hitet és bizalmat, mint a vállalhatatlan tagjaiktól való markáns elhatárolódás.) Jelen esetben egyetlen aprócska gesztus elég lett volna, hogy a Klebelsberg Központ vezetője hatalmasat emeljen a kormányzati oktatáspolitika általános megítélésen. Egy finom kiállás az ártatlanul meghurcolt tanár mellett. Egy gyors telefon a helyieknek, hogy hagyják abba ezt az ökörséget. Úgy tűnik azonban, hogy ő maga sem egy született lángelme, vagy legalábbis nem a helyzetfelismerés bajnoka. Bár lehet, hogy csupán magasról tesz az egészre. Akárhogy is: egyik sem szívderítő konklúzió.

"A szó veszélyes fegyver, de van aki fegyvertelen" - énekelte az Illés együttes 1972-ben, s akkortájt ez igaznak is tűnt idehaza. A kádári cenzúra szigorúan ügyelt rá, hogy semmi kínos ne jelenjen meg, ne hangozzék el. Fura módon Trianon kérdése is a legnagyobb tabuk közé tartozott, holott ez az egy szégyenfolt bizonyosan nem volt Kádárék nyakába varrható. Fél évszázaddal korábban, 1920. január 16-án az antanthatalmak képviselői egyáltalán nem gondolták, hogy a szó önmagában különösen veszélyes volna. Udvariasan végighallgatták Apponyi Albert felszólalását, ám annak hatására a hazánkat érintő békediktátumon az égvilágon semmit sem változtattak. Trianon századik évfordulóján mi is számos beszédet végighallgathattunk, de talán csak egy volt, melyre igazán felkapta a fejét az ember: Igor Matovic szlovák kormányfőé. Hogy ez utóbbinak milyen történelmi visszhangja lesz, ma még nem tudhatjuk. Ami azonban biztos: mindkét szónoklat tankönyvbe illő, a verbális kommunikáció magasiskolája.

Tudjuk: egy nyilvános beszédet ezerféleképpen el lehet rontani. A sótlanság, a hamisság, a homályosság és a negatív hangvétel ugyanúgy élvezhetetlenné és hatástalanná teszi, ahogy a határtalan szenvedélyesség vagy épp az eltúlzott tapintat is. Ezekkel az amatőr hibákkal egyik esetben sem találkozunk; mind Apponyi, mind Matovic szónoklata kapcsán a hallgató őszinteséget, egyenességet, pozitív attitűdöt és megfelelő higgadtságot érzékel. Van mit tanulnunk tőlük, érdemes ellesnünk fogásaikat.

Mindkét beszéd rokon vonása, hogy igyekszik gesztust gyakorolni a hallgatóság felé. Ha úgy tetszik, hízeleg. Természetesen nem nyálasan, nem giccsesen, nem behódoló módon, hanem kifejezetten elegáns formában: "Ne vegyék rossz néven, hogy a most győzelmes Franciaországon, Anglián és Olaszországon túl – hogy csak európai nemzeteket említsek – meglássam a körvonalait annak a másik Franciaországnak, amely mindig a nemes törekvések előőrse és a nagy eszmék szócsöve volt, annak a másik Angliának, a politikai szabadságok szülőanyjának, és annak az Olaszországnak, amely a reneszánsznak, a művészeteknek és a szellemi fejlődésnek a bölcsője volt. És ha duzzogás nélkül ismerem el a győző jogát, úgy azzal a másik Franciaországgal, Angliával és Olaszországgal szemben egész másképp érzek; hálával hajlok meg előttük és szívesen fogadom el őket mestereinkül és nevelőinkül." Apponyi szavai természetesen messze túlmutatnak a puszta hízelgésen - valójában egy klasszikus kommunikációs trükköt alkalmaz. Minden konfliktushelyzetben, amikor a tárgyalópartnert pozitívan méltatjuk, a cél nem más, mint hogy igyekezzen megfelelni e képnek, vagyis az önmagával szemben támasztott mércét a lehető legmagasabbra emelje: "Engedjék meg, Uraim, hogy azt tanácsoljam: ne veszélyeztessék örökségüknek ezt a legjobb részét, ezt a nagy erkölcsi befolyást, amelyre Önöknek joguk van, az erőszak fegyverének alkalmazásával, amely ma az Önök kezében van, de amelyet holnap más ragadhat meg; őrizzék meg sértetlenül örökségüknek ezt a legszebb részét." Igor Matovic is mestere a gesztusgyakorlásnak: "Tehát, kedves magyarok, (...) önök a legközép-európaibb közösség. Használják ezt ki, kérem, használjuk ki, kérem. A magyar művészet és a kultúra rendkívül gazdag. Legyünk közösen büszkék arra, hogy a mai Szlovákia területén olyan nagyságok éltek, mint az írók közül Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Márai Sándor, Grendel Lajos és mások. Nagy öröm számomra, hogy világhírű zeneszerzők is éltek és alkottak itt, mint Lehár Ferenc, Kodály Zoltán." Persze az érzelmek húrjain játszani úgy lehet a leghatásosabban, ha kifejezetten az összetartozást hangsúlyozzuk: "Legyen hát merszünk kimondani, hogy a magyar történelem a mi közös történelmünk. Hogy a magyar királyok a mi közös királyaink voltak."

A szlovák miniszterelnök múlt heti beszédének alaptónusát a közösségvállalás, az együvé tartozás, a bajtársiasság adja: "A szlovákok a magyarok és a többi nemzetiségek mellett együtt harcoltak a török hódítás ellen." Később: "Úgy, ahogy a 19. és a 20. század fordulóján a szlovákok segítették Budapestet építeni, úgy vagyunk ma gyakran szemtanúi annak, hogy a pozsonyi építkezéseken az ízes mátyusföldi vagy csallóközi magyar szót hallani. 'Nyomd a maltert, Pista', hallottam nemrég az egyik építkezésen itt nem messze, a pozsonyi várnál. Szeretném felszólítani ezért önöket, hogy nyomjuk együtt a maltert! Építsük együtt Szlovákiát közösen! Építsük az együttműködést a V4-eken belül, építsük a közös Európánkat!" Annak idején Apponyi is kitért a magyarság és Európa egymásra utaltságára: "A történelmi Magyarország töltötte be ezt a feladatot, az egyensúly és a stabilitás állapotának fenntartását, biztosítva így Európa békéjét a keletről fenyegető közvetlen veszedelmekkel szemben. Ezt a hivatását tíz századon át töltötte be és erre egyedül organikus egysége képesítette."

Mindkét beszéd erőssége a megértés, az empátia. A szónokok nem csak a saját, de a másik fél szemszögéből is igyekeznek megvilágítani a helyzetet. Képesek reálisan pozicionálni önmagukat és a másik felet egyaránt. "Ismerjük tartozásunkat a győzelemmel szemben. Készek vagyunk vereségünk váltságdíját megfizetni. De ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve? Az erőszak volna az egyedüli alapja az építésnek?" Apponyit mindvégig ez az attitűd jellemzi. Ha csupán annyit ellesünk tőle, hogy miként kell méltósággal viselkedni a vesztes szerepében, már nem hiába hallgattuk végig zseniális beszédét. Száz évet ugorva: Matovic nem csupán empatikus, de kritikáját is úgy fogalmazza meg, hogy azon lehetetlen megbántódni. Ráadásul eléri azt, hogy a másik fél is hasonló empátiát érezzen: "Emberi szempontból teljesen értem, hogy a trianoni döntéssel kapcsolatban sokan a mai napig szomorúságot és bánatot éreznek. Ugyanakkor hiszem, hogy önök is tudatosítják, hogy Trianon olyan történelmi folyamatok eredménye volt, melyek során a magyar elit sok hibát vétett, és több rosszul időzített lépést tett. Ugyanakkor meg kell érteni azt is, hogy ami az egyiknek veszteséget és igazságtalanságot jelentett, az másoknak esélyt és lehetőséget hozott."

Napjainkban ismét egy olyan világ felé masírozunk, melyben azt tartják: "a szó veszélyes fegyver". Nyílt társadalmakról beszélünk, miközben egyre szűkebb a kommunikációs játéktér; szabadságot és sokszínűséget hirdetünk, miközben egyre több a tabutéma és az elbeszélhetetlen kérdés. Igor Matovic megszólalása ezért is hat üdítően: tökéletesen szabadnak és őszintének tűnik; nincs benne semmi félelem, hogy esetleg nem minden szlovák állampolgár fogadja lelkesen szavait. Apponyi Albert idejében a politikailag korrekt hangvétel még a fasorban sem volt: "A magyarságnál az írni és olvasni tudók arányszáma megközelíti a 80%-ot; a magyarországi németeknél a 82%-ot; a románoknál a 33%-ot; a szerbeknél az 59 és egynéhány tizedet, majdnem a 60%-ot." Manapság már egy ilyen hűvös, statisztikai adatsor is kiverné a biztosítékot. A magyar delegáció vezetője azonban nem áll meg félúton: "Ismétlem, hogy ez a megjegyzésem nem bír senkivel szemben bántó éllel. Ennek a helyzetnek egyedüli oka, hogy ezek a szomszédos népek történelmük szerencsétlen eseményei folytán későbben léptek be a civilizált nemzetek családjába, mint mi. A tény azonban tagadhatatlan. Nézetem szerint azonban a nemzeti hegemóniának egy alacsonyabb kulturális fokra való átruházása nem közömbös az emberiség nagy kulturális érdekei szempontjából." A magam részéről nem gondolnám, hogy bárki is bántó szándékot feltételezne Apponyiról. Igazi diplomatához méltóan kommunikál, szavaiban nincs semmi megvetés. Az adott kor szintjén ez a beszédmód tökéletesen elfogadottnak számított. Most, száz év elteltével nemhogy kimondani nem lehet hasonlókat, de a legtöbb helyen már az is szalonképtelennek ítéltetik, ha valaki egyáltalán felveti a hasonlóan nyílt kommunikáció szükségességét, lehetőségét, elfogadhatóságát.

A valamirevaló politikai szónoklatoknak természetesen túl kell mutatniuk az üres hatásvadászaton, a valós tartalmi elemek is nélkülözhetetlenek. 1920-ban Apponyi Albert megemlít minden releváns tényt, minden lehetséges alapelvet és érvet, mi több, konkrét megoldási javaslatot is kínál:  "De miért induljunk ki sejtésekből, és miért alapozzunk feltevésekre, amikor a valóság megállapítására rendelkezésünkre áll egy nagyon egyszerű, de egyetlen eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás. (...) Kijelentem, hogy előre alávetjük magunkat a népszavazás eredményének, bármi legyen is az."  A szlovák kormányfő beszéde sem mellőzi a konkrétumokat: kitér a nyelvoktatásra és -használatra, a munkahelyteremtésre, az infrastruktúra fejlesztésére, a környezetvédelemre és a korrupcióellenes programra. Számomra kifejezetten imponáló az a nyíltság, mellyel kommunikál: "Kérem önöket, akik ma itt vannak, segítsenek nekem és a kormányomnak megtisztítani az országot a maffiától és az ingyenélőktől."

Távol álljon tőlem, hogy a két beszéd közé bármilyen értelemben egyenlőségjelet tegyek. Más kor, más történelmi helyzet, más nézőpont, más hallgatóság, más funkció, más terjedelem. Apponyi Albert szónoklata jóval összeszedettebb, tudatosabban megszerkesztett és nyelvileg is gazdagabb, ízesebb. A hasonlóság mindezekkel együtt is több, mint a különbség: száz év eltéréssel mindkettő ugyanazt a problémát feszegeti, s a maga módján mindkettő profi módon teszi. Mindkettőt jó szándékú, őszinte és kiemelkedően fontos történelmi beszédnek látom. Mindkettővel tudok azonosulni, maximálisan egyetértve Igor Matovic zárószavaival: "Nagyon szeretném, ha száz év után előre néznénk. Ha egy vonalat húznánk, és előre nézve nem tekingetnénk vissza, hiszen tudják a saját életükből is, hogy ha sokat nézegetnek is hátra, az nem nagyon segít, csak a nyakuk fájdul meg."

Kevés ostobább és értelmetlenebb eseménynél tudnánk fellapozni a történelemkönyvet, mint amilyen az első világháború volt. Az azt lezáró békediktátumot ugyanez az őrület jellemezte. Immáron száz esztendeje, hogy az 1920. június 4-én, a versailles-i Nagy Trianon-kastélyban aláírt dokumentum alapján Magyarország területének több mint kétharmadát elcsatolták; lakosságának fele pedig másnap egy idegen országban ébredt.

A kérdés természetesen nem az, hogy a trianoni döntés igazságos volt-e, vagy sem. Alig hiszem, hogy valaha bárki is méltányosnak gondolta volna. Még a hazájába visszatérő amerikai elnök, Wilson is úgy nyilatkozott, hogy nem is érti, mi történt. A nagyhatalmak persze elsősorban Németországot kívánták megbüntetni és elszigetelni; ez utóbbira praktikus megoldásnak tűnt az Osztrák-Magyar Monarchia - mint potenciális szövetséges - feldarabolása. Csakhogy amíg a németek a területük mindössze 13%-át veszítették el, addig a magyar föld 71,4 %-át osztották szét a környező államok között. Egészen brutális, megalázó és a modern kori történelemben példátlan tett - s ezzel az adott kor minden szereplője tökéletesen  tisztában lehetett. (Persze olyanok is akadtak, akiknek még ez sem volt elég. A románok a Tiszánál húzták volna meg a határt, a szerbek a Balaton déli partjáig terjeszkedtek volna, míg az alakuló Csehszlovákia akkori vezetőinek terveiben egy egészen aprócska Magyarország szerepelt: Budapestre és közvetlen környékére szűkítve hazánk területét.) Ami igazán érdekes, az leginkább az, hogy egy évszázad elteltével mihez kezdünk e történelmi tapasztalattal, részint a külpolitikánkat, részint saját lelkünket, nemzettudatunkat illetően. Az előbbi kapcsán érdemes megjegyezni: ugyanazok a nagyhatalmak, melyek szívfájdalom nélkül szaggatták darabokra az országot, negyedszázaddal később, a második világháborút követően ugyanilyen érzéketlenül nézték végig, ahogy elnyel bennünket a szovjet birodalom; majd 1956-ban harmadszor is cserben hagyták a magyarságot. Úgy tűnik: ideje volna megtanulnunk, hogy elsősorban önmagunkra számíthatunk. S persze ezen túlmenően azt is, hogy azért nem árt a barátság sem a szomszédokkal, sem a világpolitika nagyágyúival. Ami a lélektani fejezetet illeti: ha az 1920-as években véletlenszerűen megkérdeztünk volna száz férfiembert az utcai forgatagból, hogy hajlandóak volnának-e fegyvert fogni Erdély és Felvidék visszaszerzéséért, nagy valószínűséggel a többség habozás nélkül vágott volna rá egy igent. Manapság ugyanez a kérdés megmosolyogtatóan hatna, s alig hiszem, hogy találnánk olyan katonakorú embert, aki a vérét adná a revízióért. Ez persze így is van jól: az emberi élet mérhetetlenül értékes, ehhez képest a határok kérdése jelentéktelen ügynek számít - annyit bizonyosan emelkedett az általános tudatszint, hogy ezt az alapigazságot ma már képesek vagyunk felismerni. Trianon fájdalma mindazonáltal sokakban még mindig él, s ha a járvány nem zárta volna le a határátkelőket, valószínűleg egy komolyabb versailles-i tüntetésről is beszámolnának a következő napok híradásai.

Ha az elszakított területek jövőjét tekintjük, alapvetően három forgatókönyvvel számolhatunk - a legkevésbé sem egyenlő esélyek mellett. A legvalószínűtlenebb szcenárió a területi revízióé. Nincs az a komolyan vehető politikai erő, mely ilyen célkitűzést megfogalmazna, s valójában a magyar választópolgárok túlnyomó többsége sem ebben látja a megoldást. A második verzió a területi autonómia lehetősége, mely időről időre megjelenik a közgondolkodásban. Diplomáciai tekintetben ez már eggyel szelídebb elképzelés, ám szemmel láthatóan ez is ezer sebből vérzik: jelenleg sem a jogi keretek, sem a politikai szándékok nem adottak az ilyen változásokhoz. Pontosan érezzük: ez a kérdés nem csupán az egykori magyar területeket érinti. Ha bárhol Európában precedenst teremtenének hasonlóra, az öreg kontinens számos országa egy héten belül széthullana, gondoljunk csak Katalóniára, Walesre, vagy Skóciára. A harmadik forgatókönyv messze a legvalószínűbb: minden marad a pillanatnyi állapot szerint.

Miért van az, hogy 2020-ban - túl az évfordulós megemlékezésen - egyáltalán ilyen kérdésekkel foglalkozunk? Miért lényeges az, hogy Székelyföld, vagy épp Kárpátalja közigazgatáságilag mely ország részét képezi? Válaszként legalább öt történelmi szempont megemlíthető, azonban ezek közül szemmel látható módon mindössze egyetlen egy az, amely még napjainkban is valódi jelentőséggel bír.

1. TERMÉSZETI KINCSEK, ERŐFORRÁSOK - A Trianon utáni új nemzethatár legnagyobb gazdasági hátránya az volt, hogy Magyarországot szinte egyoldalú agrárgazdálkodásra kárhoztatta, megfosztva számos nyersanyagforrásától. Az erdélyi réz- és aranybányák elveszítése akkortájt komoly érvágásnak számított, manapság azonban ezek jelentősége - a teljes nemzetgazdasági produktumhoz viszonyítva - aligha számottevő.
2. A MAGYAR ÁLLAM SÚLYA ÉS JELENTŐSÉGE - Minél nagyobb egy adott ország földrajzi területe és lakossága, annál nagyobb gazdasági és hatalmi potenciált jelent. (A nagyobb népességszám egykoron még a katonai erőt is döntően meghatározta.) A politikai vezetőknek tehát egyáltalán nem mindegy, hogy mekkora országot irányítanak, azonban nekünk, mezei polgároknak ez abszolút nem oszt, nem szoroz. A legtöbben egyáltalán nem érezzük azt, hogy személyes boldogságunk meredeken nőne, ha nem egy 93 ezer négyzetkilométeres ország polgárai lennénk, hanem egy háromszor akkorának. (Venezuelában sem élnénk szívesebben, pedig tízszer akkora, mint hazánk.)
3. A MAGYARSÁG MEGMARADÁSA - Amióta az eszemet tudom, mást sem hallok, mint a folytonos aggódást a nemzethalál miatt. Már Vörösmarty is gyönyörűen megírta: "S a sírt, hol nemzet sűlyed el, Népek veszik körül". Egy percig sem állítom, hogy ez garantáltan csak vízió marad, míg világ a világ. A magyarság addig tart, amíg létezünk, s amíg a nyelvünk és a kultúránk értéket jelent számunkra. Ha ezeket magunk mögött hagyjuk, úgy - minden egyéb körülménytől függetlenül - előbb-utóbb ez a sors vár ránk. (Valójában ez is a társadalmi-kulturális evolúció része; az életrevaló népek és kultúrák fennmaradnak, a többiről a történelemkönyvekben olvashatunk.) Természetesen van igazság abban, hogy idegen környezetben nehezebb a nemzeti hagyomány őrzése, mint az anyaországban, ám korántsem lehetetlen. És ha a jelen valóságát nézzük: talán nincs még egy nyelv a világon, mely annyira időtállóan és oly kevés változással fennmaradt volna, mint a magyar. Az elmúlt ezer év minden írásos emlékét értjük - ez aligha mondható el a bolygó beszélt nyelveinek többsége kapcsán. Jómagam tehát a legkevésbé sem aggódom a nemzethalál miatt, mi több, még azt sem látom reális veszélynek, hogy a határon kívül rekedt honfitársaink végleg "elrománosodnának", vagy "elszlovákosodnának".
4. A HATÁRON TÚLI MAGYARSÁG JÓLÉTE - Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a legfőbb, s napjainkban talán az egyetlen érvényes szempont, mellyel számolni kell. 1920-ban minden harmadik magyar anyanyelvű nemzettársunk a határon kívül rekedt, a mai viszonyokat tekintve összesen kilenc különböző országba szétszóratva. Kevés kivételtől eltekintve mindenütt megkezdődött gátlástalan kifosztásuk, melyet földreformnak, ipartelepítési programnak, vagy épp falurendezési programnak neveztek. Mindezek ma már elképzelhetetlenek, a legtöbb érintett területen azonban ezzel együtt sem könnyű sétagalopp a kisebbségi lét, elég, ha csak a közelmúltbeli ukrán nyelvtörvényre gondolunk. Ha van értelme annak, hogy külügyminisztériumot és diplomáciát működtetünk, az többek között abban áll, hogy a határon túli magyarság érdekeit megfelelő módon képviseljük. Ha lehetséges, úgy a legmosolygósabb barátsággal; ha ez eredménytelen, úgy határozott, nemzetközi nyomásgyakorlással.
5. NEMZETI BÜSZKESÉG - A határon túli honfitársaink jólétén kívül nemigen tudtunk megemlíteni olyan szempontot, amelynek - 2020-ban - meghatározó jelentősége lenne a trianoni döntés szempontjából. Ha biztosak lehetnénk abban, hogy a magyarság sehol sem szenved hiányt semmiben, úgy könnyedén belátnánk: minden egyéb csupán nemzeti büszkeség kérdése. Vagy talán helytállóbb volna így fogalmazni: nemzeti gőg kérdése. (Milyen érdekes: a két kifejezés csaknem ugyanazt jelenti, ám amíg egyik abszolút pozitívan cseng, úgy a másikat tökéletesen negatívnak érzékeljük.) Muszáj látni, hogy nem vagyunk felelősek apáink és nagyapáink álmaiért, csakis a sajátjainkért, s persze némiképp az utódaink jövőjéért. Ha az ezeréves királyság dicsőségén merengünk, az ahhoz hasonlatos, mint amikor a világverő Aranycsapatot sírjuk vissza. Nyilván ma is bosszankodunk, ha kikap a válogatott, ám személyes boldogságunk aligha ezen múlik.

E ponton hunyjuk be a szemünket, s képzeljünk el egy olyan jövőt, melyben nincs magyar állam, nincs román állam, nincs Európai Unió, s nincs semmiféle globális, országok feletti világhatalom sem! Amennyiben ez túlságosan futurisztikusnak tűnik, gondolkodjunk amolyan éjjeliőr-nemzetállamokban, melyek a legkevésbé sem szólnak bele polgáraik életébe (csupán az elemi szintű jogrend és a magántulajdon sértetlenségét hivatottak óvni). Az emberek olyan vállalkozásokat indíthatnak, amilyeneket csak akarnak (nem bénítják őket bürokratikus előírások ezreivel). Azzal kereskedhetnek, akivel csak szeretnének (nincsenek vámok, embargók és egyéb korlátozások). Olyan nyelven beszélnek, tanulnak, szerződnek ahogy nekik tetszik (ennek ugye már most is így kéne lennie). Arra költik a pénzüket, ami a szívük vágya (nem adóztatják agyon őket sehol sem). Egy ilyen környezetben van-e bármilyen jelentősége, hogy Kassán, Marosvásárhelyen, vagy Debrecenben élek? Alig hiszem. Valami hasonlóért jött létre az EU is annak idején, s valójában már rég ott kéne tartanunk, hogy a románokkal és szlovákokkal együtt mosolygunk dédapáink kishitűségén és korlátoltságán. Őszintén hiszem, hogy a jövő olyan világot tartogat számunkra, amelyben Trianon tragédiája már csupán egyetlen tanulságos epizód, egyetlen begyógyult seb marad a számos magyar sorscsapás közt, Mohácshoz és Világoshoz hasonlóan. De addig még hosszú lesz az út.

Sosem hittem volna, hogy valaha ilyen témájú posztot írok majd... Sosem hittem volna, hogy valaha is amellett fogok érvelni: nem kell feltétlenül minden gondnak megoldást keresni. Sietek gyorsan leszögezni: a magam részéről szeretem elintézni, lezárni a dolgokat. Kifejezetten rosszul vagyok a szőnyeg alá söpört, fiók mélyére zárt, feltáratlan, kibeszéletlen ügyektől. Ám ez csupán az én világom. A pszichológiai kutatások egyértelműen azt igazolják, hogy egyesek számára a csendes beletörődés is nyerő boldogságstratégia lehet.

Több alkalommal is hivatkoztam már John Gottman amerikai kutatóra, aki határozott küldetéstudattal igyekszik a pszichológia tudományát matematikai alapokra helyezni. Csapatával az egyetemen kialakított szerelemlaborban házaspárok ezreit tanulmányozta az elmúlt évtizedek során. Kamerákkal, pulzus- és vérnyomásméréssel, verejtékérzékelőkkel, és egy sor olyan eszközzel, melyek mérhető és releváns adatot szolgáltatnak a megfigyelt alanyok fizikai reakciói kapcsán. John Gottman ma már ott tart, hogy egy negyedórás beszélgetést követően 91%-os biztonsággal el tudja dönteni, hogy az adott frigy tartós lesz-e, avagy rövidesen válással végződik. Vizsgálatai számos régi mítoszt leromboltak, többek között azt is, hogy a veszekedések teszik tönkre a házasságot, s hogy kiegyensúlyozott párkapcsolat csak egyféle forgatókönyv alapján működtethető. A valóság az, hogy a szóváltások kifejezetten elengedhetetlen kellékei a stabil és hosszútávú kapcsolatnak. Éppen a konfliktusok intenzitása jellemzi legmegbízhatóbban az adott köteléket, hogy az adott pár melyik kapcsolati mintát képviseli.

A hétköznapi terapeuták zöme az ELFOGADÓ modellt favorizálja. Ebben a típusú házasságban a felek figyelmesen meghallgatják egymást, s még a leghevesebb vita során is folyamatosan jelzik, hogy megértik a másik álláspontját és érzéseit. A kommunikáció magasiskolájáról van szó, melyet mindannyiunknak érdemes volna elsajátítani, azonban nem ez az egyetlen út a boldogsághoz. A párok jelentős része a LOBBANÉKONY típusba sorolható. Ők azok, akik rengeteget veszekednek, s ilyenkor nem sokat törődnek a másik meglátásival, csak tolják ezerrel. A cél a lehengerlés, a másik meggyőzése. A viták szenvedélyesek, a kibékülések látványosak, a kapcsolat pedig stabil - feltéve, hogy mindkét fél komfortosan érzi magát ebben a túlfűtött atmoszférában. (Nem titok: gyermekeim anyjával mi is ezt az utat járjuk.) Ami igazán meglepő, hogy mindezeken túl létezik egy harmadik út is, az ún. ELKERÜLŐ modell. Ebben a felállásban ritka a nézeteltérés és csendesen zajlik; többnyire jelentéktelen kérdések körül. A felek - többre értékelve a békét és a nyugalmat egyéb személyes szükségleteiknél - egymással együttműködve térnek ki a konfliktus elől. Sokszor egészen alapvető problémákat (pl. eltérő szexuális igények) is képesek kibeszéletlenül hagyni, megoldottnak tekinteni. Eljutnak ugyan odáig, hogy nincs egyetértés, de a legkevésbé sem kívánják meggyőzni egymást, avagy feltárni a nézetkülönbség érzelmi hátterét. Ahogy Gottman írja: "Ez a fajta sikeres házasság nagy pofon annak a népi bölcsességnek, mely szerint a házasság stabilitásához elengedhetetlen a dolgok megbeszélése."

Az elkerülő stratégiát folytató párok valóságos mesterei a szőnyeg alá söprésnek. Egybehangzóan állítják: az idő minden problémát megold, s ha nem - és tudjuk, hogy nem - számukra az sem igazán gond. Általában nyugodt, kellemes életet élnek, fenntartják a saját, személyes terüket és sokra tartják az elkülönülést. Jellemzően a szabadidős tevékenységeik is különbözőek, így adott a menekülőút mindkettőjük számára, ha épp konfliktus készülődne. Elég egyetlen viharfelhő a harmónia kéklő egén, apa máris veheti a horgászbotot és távozhat a hátsó ajtón - megúszva a nem kívánt összezördülést. Kétségkívül ennek a modellnek is megvannak a maga előnyei: a béke és a másik privát szférájának tiszteletben tartása feltétlenül idesorolható, s hitem szerint mindannyiunknak érdemes is ezekre törekedni anélkül, hogy az elkerülő stratégia egyéb vonásait magunkévá tennénk. Hiszen jól kirajzolódnak a negatívumok is: az ilyen kapcsolatok meglehetősen szenvedélymentesek, a felek könnyen magányossá válhatnak. E házasságokat a lélektani kifinomultság alacsony szintje jellemzi: a férj és a feleség joggal érezheti, hogy a másik nem is ismeri igazán. További nehézséget jelenthet, hogy az ilyen típusú pár egyáltalán nincs edzésben, s ha egyszer beüt az igazi baj, fogalmuk sem lesz, miként kell kezelni a helyzetet, a konfliktust, egymást.           

Akárhogy is: az elkerülő stratégia magában hordozza a hosszútávú és stabil párkapcsolat lehetőségét, feltéve persze, hogy mindkét fél ezt az utat járja. Ha csupán a férjet jellemzi a konfliktusminimalizálásra való törekvés, míg a feleség igazi tűzről pattant alkat, úgy borítékolhatóan nem a nagyharang jelzi majd a frigy végét. Ha a felvázolt mintázat ismerősnek tűnik, az egyáltalán nem a véletlen műve; nagyon is tipikus jelenség. Az érzelmek kifejezése terén a nemek közti általános különbség már kisgyerekkorban is megfigyelhető. A fiúk a játék, a kaland miatt keresik egymás társaságát, míg a lányok az egymáshoz való kapcsolódás miatt játszanak. A fiúknál a különböző érzelmek csak akadályt jelentenek, míg a lányoknál kifejezetten az érzelmek kifejezése a cél. Szocializációjuk is ezt a vonalat erősíti tovább: egy fiú sohasem sírhat, míg egy kislány szabadon megteheti. Szóval: nincs semmi meglepő abban, ha felnőttkorban a nők nagyságrendekkel ügyesebben mozognak ezen a pályán, míg a férfiak jellemzően inkább kerülnék az érzelmi csatákat. Egyik barátom, miután elvált szélsőségesen temperamentumos feleségétől, azóta is nőről nőre vándorol, egyre tudatosabban keresve a nyugalmat, a békét, az egymás csendjének tiszteletben tartását, miközben folyton valóságos amazonokkal kezd... A kapcsolati stabilitás úgy is elérhető, ha valamely fél - vagy mindkettő - képes némi változásra. Talán a leggyakoribb mondat, amit az érintett hall tőlem: tanuld meg élvezni a konfliktust! Erre többnyire csupán egy legyintés a válasz, s be kell látni: nem könnyű kibújni a saját bőrünkből. Sokkal simább az élet, ha megtalálja a zsák a foltját, mintha az ellentétek vonzzák egymást téveszmét erőltetnénk. 

Az elkerülő stratégiára épülő kapcsolatokra - az izzó szenvedélyesség és a valódi intimitás belső hiányán túl - komoly fenyegetést jelent a külvilág is. Pusztító lehet, ha a kívülről jövők nem ismerik fel e csendes frigyek békéjében rejlő értéket, s kéretlen világboldogításba kezdenek. Valami hasonlóról szól Ibsen ismert drámája, a Vadkacsa is, melyben Gregers, a rég nem látott barát gyökerestül felforgatja Hjalmar családjának életét. Ősrégi dilemma, hogy kívülállóként miféle felelősséggel tartozunk mások életéért. Hogy elmondjuk-e, ha tudunk valamely fél hűtlenségéről, vagy egyéb eltitkolt ballépéséről. Az ilyen ügyek mindig kínosak, s többnyire nyerő a diszkréció, egy konfliktuskerülő házaspár esetén pedig szóba sem jöhet egyéb lehetőség. Higgyük el nekik, hogy nem feltétlenül kell minden problémát kiteregetni és megoldani!

Érdekes cikket közölt az Index a napokban a Ma is tanultam valamit című rovatában. Molnár Csaba írása a United Airlines nevű légitársaság speciális szolgáltatásáról emlékezett meg: a cég az ötvenes-hatvanas években üzemeltetett olyan menetrendszerű, üzleti járatokat, melyekkel nők és gyerekek egyáltalán nem utazhattak. A New York-Chicago, illetve Los Angeles-San Francisco vonalon közlekedő gépeken csaknem minden volt, amire a bizniszvilág nagyhalai vágyhattak: steak, koktélok, szivar, kényelem; de íróasztal és telex is, ha valaki nem tudott leállni a munkával. A társaság 1970-ig tartotta életben e járatokat, melyek ugyan népszerűek voltak - a 80-90%-os kihasználtság mindenképpen üzleti sikernek számít -, azonban a Nők Országos Szervezete (NOW) olyan erős kampányt folytatott ellenük, melyet egy idő után már túlságosan terhesnek találtak, s jobbnak látták beszüntetni a szolgáltatást.

"Talán ma már városi legendának hangozhat" - ezzel a félmondattal indul az Index cikke, majd a szolgáltatást népszerűsítő reklámok kapcsán így fogalmaz: "amelyek már önmagukban is kordokumentumnak számítanak, hiszen egy ma már elképzelhetetlenül diszkriminatív fogyasztói társadalom számára készültek". Abszolút helytálló: 2020-ban kitalálni sem lehetne hasonlót. De miért is? Miért fura, miért idegen a korszellemtől, miért ördögtől való, ha egy légitársaság - az azonos vonalon közlekedő, naponta tucatnyi járat mellett - egy ilyet is üzemeltet? A magam részéről a legkevésbé sem tartanám zavarónak, ha léteznének kizárólag nők számára fenntartott gépek. Vagy olyanok, amelyeken csakis melegek utaznának. Esetleg külön egy a kopaszoknak, a nyugdíjasoknak, vagy akár a tehénpásztoroknak. A liberális gondolkodás alapvető jellemvonása, hogy bírjuk, de minimum elviseljük a sokszínűséget, melynek óhatatlan következménye, hogy bizonyos csoportokból kiszorulunk. A kiváltságoknak természetesen számos válfaja létezik, s minél szűkebb a kiközösített csoport, annál bántóbb. Egy magánrepülőgép például közel nyolcmilliárd földlakót diszkriminál - nem is teszi szóvá senki. Ha létezne olyan szürreális, nemzetközi járat, mely kizárólag az állampolgárság mentén szelektálná utasait, mégpedig oly módon, hogy a magyarokat - és csakis a magyarokat - kizárná, azon nyilván felhúznánk a szemöldökünket. Egy liberális alapelvek szerint működő világban azonban - azon túl, hogy hangot adunk nemtetszésünknek - egyebet nemigen tehetnénk. Aki látta Az élet szép című - nagyon emberi, igazán szellemes és megindító - filmet, sosem felejti a szívbemarkoló jelenetet, amikor Guido - a fasizmus térnyerését követően - kisfiával sétál a toszkán városka utcáin. "Zsidóknak és kutyáknak tilos a belépés" - betűzi a gyerek a cukrászda kirakatába helyezett feliratot. "A zsidók és a kutyák miért nem mehetnek be, papa?" Guido - ahogyan film során mindvégig - ezúttal is igyekszik megkímélni fiát a valóságtól: "Mindenki azt csinál, amit akar, Giosué. Ez például egy vaskereskedés, látod? Ide például a spanyolokat és a lovakat nem engedik be. Érted? Vagy itt ez a patika. Tegnap egy kínai barátom be akart menni egy kenguruval. Azt mondja: szabad? Nem! Ide kínaiak és kenguruk nem jöhetnek be, mert nem szeretik őket. Van ilyen!" Mindannyian érezzük, hogy mennyire embertelen ez a fajta, nyíltan rasszista kiközösítés. Ám a rideg valóság az, hogy egy tisztán liberális világban - ahol mindenki azt tesz a sajátjával, amit csak akar - még ez a szélsőséges hozzáállás sem volna szankcionálható, legalábbis hatalmi erővel semmiképp. Ugyanakkor egy jóérzésű, érett társadalomban egy ilyen cukrászda két nap után becsukhatna, már csak azért is, mert a vevők messze elkerülnék. Ami viszont az United Airlines bizniszjáratait illeti, itt aligha érzünk bántó kirekesztést. Férfiként ismerjük azt az életen át tartó, mély és orvosolhatatlan szomorúságot, mely abból fakad, hogy nem szívesen látnak bennünket a női öltözőkben és zuhanyzókban. Valahogy megtanuljuk elfogadni és együtt élni ezzel. Pontosan tudjuk, hogy nemi diszkrimináció áldozatai vagyunk, azonban elismerjük a nők azon jogát, hogy bizonyos körülmények közt kiközösítsenek bennünket. Nehéz belátni, hogy bármi botrányos volna abban, ha a férfiak tesznek hasonlót. Vajon miért szentebb az egyik valós szükséglet (ne zavarjanak az éhes férfiszemek) a másik valós szükségletnél (ne zavarjanak a fecsegő nők)?

Egy fél percre kilépve a morálfilozófia teoretikus keretei közül: a gyakorlatban ezer olyan esetet tudunk, amikor egy-egy szolgáltatás, rendezvény, vagy klub zárt körű. Hallottunk már gyerekmentes szállodáról? Eszünkbe jut néhanap, hogy az állampolgárságunk is előjogokat biztosít? Tisztában vagyunk azzal, hogy a zsinagógákban a férfiak és a nők külön helyiségben imádkoznak? Tudunk-e arról, hogy Japánban létezik egy sziget - Okinosima - ahová csakis férfiak tehetik be a lábukat? Felháborodunk azon, hogy Budapesten tucatnyi fitneszklub kizárólag nők által látogatható?  És melyik az leánybúcsú, melyen - leszámítva a chippandale srácokat - fiúk is részt vesznek? Ezeken mind hőbörögnünk kéne?

Ízlelgessük egy kicsit, miről is van szó valójában! HÁTRÁNYOS MEGKÜLÖNBÖZTETÉS. Ez a kulcskifejezés. Ördögtől való, megbocsáthatatlan cselekedet, holott mást sem teszünk egész életünkben. Amikor a piacon Marikától vesszük a paradicsomot és nem Klárikától; amikor a meghibásodott kazánt Misivel javíttatjuk meg és nem Karcsival, olyankor egészen konkrétan hátrányos megkülönböztetésben részesítjük Klárikát és Karcsit. Ezt lehet? Ezt szabad? Miért is? Mert itt a vevő pozícióját töltjük be, aki bárkinek mondhat nemet, szemben az eladóval, aki köteles mindenkit kiszolgálni válogatás nélkül? Nos, ha ez a helyzet, úgy abban sem dönthetünk szabadon, hogy kinek adjuk ki a lakásunkat. E rendezőelv szerint a prostituáltak sem mondhatnak nemet egyetlen potenciális kuncsaftnak sem. Sőt továbbmegyek: amikor állást keresünk - s napi nyolc munkaóránk értékesítésén fáradozva ugyancsak az eladó szerepében találjuk magunkat - ismételten úgy áll a dolog, hogy kötelezően el kell vállalnunk minden olyan felkínált pozíciót, mely kielégíti bérigényünket. Groteszk egy világ volna, nemde? A valóság természetesen nem ilyen: a munka frontján megfordulnak az előjogok, s valamilyen érthetetlen okból a munkáltató, vagyis a vevő az, aki nem válogathat szabadon, vagy legalábbis muszáj képmutató módon eljárnia. Jómagam az évek során tucatnyi titkárnőt - pardon: személyi asszisztenst - elkoptattam; a többségüket magam vettem fel. A törvényi előírásokat betartva soha, egyetlen hirdetésben sem zártam ki a férfiak és az idősebbek jelentkezését, de valahogy - a fene se érti, miért - kivétel nélkül úgy alakult, hogy huszonéves bombázókkal szerződtem. Mindig azokat sajnáltam legjobban, akiknek bele sem olvastam az önéletrajzába, akik totál feleslegesen küldték el. Látható: az ilyen képmutató világ pont azokkal tol ki, akiken igazából segíteni szeretne. 

Azt kéne világosan látni, hogy a hátrányos megkülönböztetés (ami egy természetes és békés döntés eredménye) nem ugyanaz, mint a JOGFOSZTÁS (ami egy abszolút immorális és megengedhetetlen aktus). Klárikától senki sem veszi el a lehetőséget, hogy paradicsomot áruljon, ahogyan az ezermester Karcsitól se, hogy bármilyen javítási munkát elvállaljon - csupán mi nem vásárolunk tőlük. Ugyanígy: az amerikai lányok-asszonyok szabadon repülhettek New York és Chicago, vagy akár Los Angeles és San Francisco között, egyedül csak a United Airlines 17 órai járatai voltak elérhetetlenek számukra. A jogfosztás egészen konkrétan azt jelenti, hogy bizonyos személyektől, vagy társadalmi csoportoktól a központi hatalom megtagad olyan alapvető szabadságjogokat, melyek másoknak automatikusan járnak. Ilyen a rabszolgaság intézménye. Ilyen az indiai kasztrendszer. Ilyenek a középkori jobbágyságot sújtó intézkedések. És ilyen az is, amikor egyes iszlám országokban a nők nem rendelkeznek szavazati joggal, vagy nem szerezhetnek jogosítványt. Ezek mind vérlázítóak, s jogos minden tiltakozás és felszólalás, amely ezeket az állapotokat támadja/támadta. A hátrányos megkülönböztetés azonban - hiába igyekeznek összemosni a két tökéletesen különböző jelenséget - egyáltalán nem ilyen. A hátrányos megkülönböztetéssel nem rövidítünk meg senkit, csupán áldást sem osztunk. Itt nincsenek áldozatok - senki sem veszít semmit. Szaúd-Arábiában két évvel ezelőtt lépett érvénybe a rendelet, mely szerint a nők újra vezethetnek autót. Ha 2018 nyarán a sivatagi királyságban indítottam volna vállalkozást, valószínűleg egy olyan autósiskolát nyitottam volna, mely kizárólag nőket fogad. Talán akadt volna pár főpap, akik - felháborodásukat súlyos Korán-idézetekkel alátámasztva - hevesen tiltakoztak volna. De vajon mit gondolt volna minderről az amerikai Nők Országos Szervezete?

Pontosan tudjuk: kirekesztés, kiközösítés mindig is volt és mindig is lesz. Az átlagos amerikai tinédzsermozi szinte üzembiztosan ugyanazzal a felütéssel indul: a szürke és jelentéktelen főszereplőt nem fogadja be a középiskola krémje. De nem is kell átszelnünk az óceánt, felidézhetjük a Pál Utcai Fiúk történetét is, melyben Nemecsek pozíciója a legkevésbé sem irigylésre méltó. Emlékszünk-e olyan jelenetre bármelyik vígjátékban, avagy Molnár Ferenc regényében, amikor valamelyik szülő, vagy tanár rendre utasította volna a nagymenőket? "Tessék szépen barátkozni Laney-vel is!" avagy "mi az, hogy Ernő az egyetlen közlegény?" Ilyen mondatokat hiába keresnénk, s nem csak azért, mert tönkre vágnák a sztorit, de azért is, mert abszolút életszerűtlenek. Még soha nem fordult elő olyan a világtörténelem során, hogy valakit azért kezdtek jobban megbecsülni egy adott csoportban, mert kívülről rájuk szóltak, hogy így illene. A filmekben és a regényekben minden esetben hőssé kell válni ahhoz, hogy a kirekesztettek befogadást nyerjenek. Számos kipróbált pedagógiai módszer létezik, mely azt a célt szolgálja, hogy senki se szenvedjen a kiközösítéstől, és a jobb iskolákban élnek is velük. Ám ezek egyike sem korlátozásra és tiltásra épül. Ha az amerikai Nők Országos Szervezete képes lett volna átformálni a kor üzletembereinek tudatát, ráébresztve őket, hogy mennyivel jobb a koedukált repülőút, úgy fellépésük utólag is megérdemelné a tapsot. A délután ötkor induló járatok egyre kevesebb utassal szálltak volna fel, míg végül a United Airlines kénytelen lett volna törölni azokat - érdeklődés hiányában. De nem ez történt. A NOW inkább a középkor szintjén ragadt vallások eszközéhez, a morális átkeretezéshez nyúlt, vétkesnek és szégyenteljesnek bélyegezve egy ártatlan és népszerű szolgáltatást. Fél évszázad telt el azóta, s valószínűleg ma már nem is igazán volna igény a szóban forgó bizniszjáratra. De ha megkérdeznék a 21. század nyugati emberét, hogy mitől volt ez oly szörnyen bűnös, csak hebegne-habogna. Nem csoda, hisz a vallási dogmákat aligha lehet megmagyarázni.

Vasvári Vivien - a Feleségek luxuskivitelben c valóságshow szereplője - a minap feljelentette Puzsér Róbertet becsületsértésre hivatkozva. A perpatvar a szőkeség egyik Facebook bejegyzésével vette kezdetét, mely a járvány kezdetén született: "Mindenki lehetőséget kap ebben a csendben önmagába nézni úgy igazán és mélyen. (...) Munka nincs, pénz nincs, a pazarló életmód most megszűnik létezni." Puzsérnál ez annyira kiverte a biztosítékot, hogy azonnal beleszállt Luxus Vivienbe: "Így képzeli Chanel-kosztümjéből, a BMW volánja mögül, Yves Saint Laurent parfümkreációjának illatfelhőjéből a járványt és a világválságot Miss Koronavírus. Próféciájában a magyarok értésére adja, miként kell túlélni, gyereket nevelni, és számlát fizetni. Hisz ennél a vészhelyzetnél ugyan mi lehetne jobb alkalom, hogy valahol a Rózsadomb egy luxusapartmanjában zászlót bontson a Prada Eljövetele."

Világos, hogy nem Vasvári Vivien a leghitelesebb tolmácsolója az általa - és még sok más híresség által - megfogalmazott gondolatnak, ettől függetlenül üzenetében bőven van igazság. A mögöttünk hagyott időszak karantén-létezése valóban lehetetlenné tette a költekező létformát. Ami engem illet: talán az elmúlt tíz év során nem volt olyan visszafogott hónapom, mint az idei április. Nem tankoltam, nem tömegközlekedtem. Nem jártam vendéglőben, koncerten, pókerteremben, masszőrnél, s a Bruges-be tervezett kiruccanásunk is ugrott. Nem költöttem sportra, szórakozásra - szinte kizárólag a közeli Spar forgalmához járultam hozzá. Jóllehet a bevételeim is csökkentek, azonban a kiadásaim legalább ugyanolyan mértékben. Ahogy mindenki más, magam is kifejezetten várom a járvány végét, hogy végre indulhassanak a fociderbik és az élő pókerversenyek, ugyanakkor azt kell mondanom: az utóbbi két hónapban sem szenvedtem különösebb módon. Pár napja egy Ausztriában forgatott dokumentumfilmet néztem, mely arról számolt be, hogy helyenként valósággal megrohamozták az újra nyitó divatüzleteket. Az egyik női riportalany így nyilatkozott: "Eljöttem, vettem pár pólót. Nem azért, mert szükségem lenne rájuk, csak egyszerűen érezni akartam, hogy élek..." Elgondolkodtatott a jelenet. Természetesen megértem az illetőt, azonban a magam részéről az elmúlt hetek során egyetlen másodpercig sem éreztem azt, hogy nem éltem igazán. Nyilván a magányos kocogás nem ugyanaz az élmény, mint a csapatsport. Az online szerencsevadászat sem téveszthető össze a valódi zsetoncsörgéssel. Mindazonáltal ha az ember alapvető szükségletei kielégülést nyernek, azért egész jól el lehet ketyegni minimál üzemmódban is. Számomra ez nagyon új és kifejezetten érdekes tapasztalás.

Mivel kis családommal a szokásosnál lényegesen több időt töltöttünk a négy fal között, kézenfekvő lehetőségnek tűnt, hogy rendet vágjunk a gyerekszobában, a gardróbban, a különböző fiókokban. (Ahogy a mostanság mindig zsúfolt szeméttárolót elnéztem, a házban nem mi voltunk az egyetlenek.) Nem élünk több száz négyzetméteres luxusapartmanban, nincs igazán tér a kacatok felhalmozására, és nem is sorolhatjuk magunkat a fanatikus gyűjtögetők táborába. Mindezek ellenére elképesztő mennyiségű felesleges holmitól tudtunk megszabadulni - részben végleg, részben a pincébe száműzve azokat. Amikor belevágtunk a projektbe, még magam sem hittem volna, hogy teljes szekrényeket tudunk majd kiüríteni. Ismét egy újabb tapasztalás: a kényelmes jóléthez nem feltétlenül szükséges a hatalmas, cifra palota. Egy közepes méretű kecó bőven megteszi, feltéve, hogy intelligensen, körültekintően, ergonomikusan rendezzük be.

Ferenc pápa - bizonyára Vasvári Viviennel összebeszélve - szintén előszeretettel nyilatkozik úgy: a koronavírus-járvány megfelelő alkalom arra, hogy az emberiség kissé visszavegyen a tempóból, s elsősorban a fogyasztásból. Az egyházfő Austin Ivereigh brit újságírónak és pápai életrajzírónak adott interjújában arról beszél, hogy nem szabad visszatérni oda, ahol a pandémia előtt jártunk. Le kell lassítanunk a termelést és egy emberségesebb gazdaságot kell létrehoznunk. Puzsér Róbert is hasonló álláspontot képvisel - nem is üzenetének tartalma miatt piszkálja a szőke luxusfeleséget. A világ azonban nem egészen úgy forog, ahogyan azt Ferenc pápa és Puzsér elképzeli. A kapitalizmus működése leginkább a biológiai evolúcióhoz hasonlítható: szüntelenül, minden egyes másodpercben a világot pásztázza, egyre hatékonyabb és gazdaságosabb megoldások után kutatva. Teljes nonszensz azt gondolni, hogy a kínálati oldal - valamiféle önmérséklettől vezérelve - majd magától behúzza a kéziféket. Hiszen egyetlen küldetése létezhet csupán: kiszolgálni a vevői igényeket. Tisztán piaci környezetet feltételezve tehát csakis a keresleti oldalon jelentkezhet bármilyen változás. Ez valamiféle tudatos vásárlói magatartást jelentene, széles egyetértést a címbéli mondás visszautasítását illetően - ehhez azonban nem fűznék nagy reményeket. Akik Ferenc pápához és Puzsér Róberthez hasonlóan a gazdaság visszafogását, ha úgy tetszik: a fenntartható fejlődést szorgalmazzák, elsősorban a természet, a klíma megőrzéséért aggódnak. Ugyanakkor a koronavírus - lássuk be - csapnivaló hírnöke volna az elkövetkező szebb világnak, hiszen akárhogy is nézzük, meglehetősen felemás munkát végzett. A mögöttünk hagyott időszakban jóval kevesebbet közlekedtünk - a repülőgépjáratok például csaknem teljesen leálltak - ami a légszennyezést tekintve mindenképpen pozitívum. Ám ezzel gyakorlatilag véget is érnek az áldások. Nem fogyasztottunk kevesebb élelmiszert, otthonainkban nem használtunk kevesebb energiát. Amiről muszáj volt lemondanunk, azok elsősorban a kényelmi szolgáltatások, melyek környezetvédelmi szempontból abszolút semlegesek, ugyanakkor az egyes nemzetgazdaságokat tekintve nagyon is számottevő részarányt képviselnek. Vagyis többségében pont azok maradtak munka és bevétel nélkül, akik a legkevésbé felelősek a bolygó ökológiai problémáiért. Egy szó mint száz: alig hiszem, hogy a lassan véget érő járvány - hosszútávon -  jelentős változásokat hozna a kapitalista gazdaságok működését és környezeti externáliáit illetően.

"Nem úr, aki nem herdál" - mondja a dzsentrilelkű, miután ledöntötte italát és poharát a falhoz csapta. Bevallom: igen széles szakadék választ el ettől a mentalitástól; jómagam még attól is rosszul vagyok, ha két szelet sonka tönkremegy a hűtőben. Ha körbenézek, ugyanezt látom: a jólétben élő barátaim túlnyomó többségét hasonló, puritán takarékosság jellemzi. No de nem vagyunk egyformák - mindenkinek szíve joga, hogy úgy pazaroljon, ahogy a csövön kifér. Ezt az attitűdöt nevezhetjük bohémnek, őrültnek, felelőtlennek, ostobának - ki-ki vérmérséklete szerint. Morális vonatkozásról azonban csupán attól a pillanattól kezdve beszélhetünk, ha a tékozló magatartás, illetve a gazdaság bármely szereplőjének bármilyen tevékenysége valós ökológiai többletterhelést okoz - függetlenül attól, hogy ezt mi, kívülálló nagyokosok pazarlásnak, vagy méltányolható szükségletkielégítésnek látjuk. Ez az a pont, ahol a központi hatalom legitim módon tilthat, korlátozhat, vagy büntető adót szabhat ki. Egy igazán erkölcsös állam a legfőbb bevételi forrásának a környezetterhelési díjat tekintené. Nem a jövedelmeket és a vagyont sarcolná, még csak nem is a fogyasztást, hanem kifejezetten a károsanyag-kibocsátást. Az adók beépülhetnének az üzemanyagok és egyéb energiahordozók árába, a csatornadíjba és mindenek előtt a hulladékszállítás díjába. Ez morálisan is védhető és az ökológiai lábnyomunk csökkentését is mindennél hatékonyabban elősegítené. Pillanatokon belül elképesztően környezettudatosakká válnánk mindahányan, ha a pénzünk múlna ezen. Százszor is meggondolnánk, hogy megvásároljunk-e bármit, amire nincs égető szükségünk. Ilyen javaslatokkal azonban nemigen találkozunk, még a legzöldebb pártok programjában sem. Talán mind csak arra vár, hogy maga Ferenc pápa dobja fel az ötletet. Esetleg Vasvári Vivien...

Érdemes lenne mindannyiunknak megállni egy pillanatra, s körbetekinteni saját mikrokörnyezetünkben. Vajon győztesből, vagy vesztesből találunk többet? Bevallom: jómagam - kevés kivételtől eltekintve - sikeres és elégedett embereket látok a saját világomban. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy mindenki máshoz hasonlóan én is buborékban élek. Ha megfelelően szélesre tágítanám a kört, tömegével jelennének meg a kevésbé szerencsés sorsúak. A rendszerváltás során lecsúszottak, a technológiai fejlődés áldozatai, vagy aktuálisan a koronavírus-járvány kárvallottjai. Sok ezer sors, sok ezer történet, egyetlen közös ponttal: azzal a megingathatatlan meggyőződéssel, hogy eleve vesztesnek születtek, hogy önhibájukon kívül lettek azzá, hogy esélyük sincs győztessé válni. Ez a világlátás önmagában is elkeserítő, ám attól válik igazán mérgezővé, ha komplett filozófiát kezdünk építeni köré.

Tisztán emlékszem: 1990-ben, az első szabad választások idején - a szocializmus nyomasztó évtizedei után - a liberalizmus és a kapitalizmus is kifejezetten jól csengő kifejezésnek számítottak. Pedig már akkor is világosnak kellett lennie: ezek a győztesek hívószavai. Ez a világ nem arról szól, hogy energiáink java részét az elesettek vigasztalásával, a sikertelenek buksijának simogatásával töltjük. A liberalizmus és a kapitalizmus a szabadságról és a lehetőségek orgiájáról szól. Arról, hogy mindenkinek adott az esély az érvényesülésre, amennyiben hajlandó az értékteremtésre. A hangsúly itt nem a segélyezésre és a mesterséges egyenlőségteremtésre kerül, hanem a felülről természetes módon leszivárgó gazdagságra és jólétre, mely lehet bármilyen aránytalan is, előbb-utóbb minden aktív szereplőt elér. A kapitalizmus egészen egyszerűen arra nevel, hogy egyre értékesebb emberekké érjünk. Tanuljunk meg bánni a pénzzel, ismerjük fel tényleges kockázatainkat, váljunk szakmailag nélkülözhetetlenné, s legyünk olyan együttműködők és szerethetők, amilyet egy munkaadó, vagy üzleti partner csak elképzelhet. Arra tanít, miként válhatunk született vesztesből valódi győztessé. Alig hiszem, hogy ebben bármi ördögtől való volna.

Győztesnek lenni - elsősorban attitűdöt, belső tartást jelent és feltételez. Olyan emberét, aki nem csupán kész tenni a sikerért, de nem is kíván sportszerűtlen diadalt, vagy aránytalan támogatást. Olyan emberét, aki - ha kell - képes emelt fővel veszíteni. Aki inkább elfogadja a teljes bukást, mint hogy mástól várjon erőn felül nyújtott áldozatot. Idézzük fel a nyaktól lefelé lebénult főhős példaértékű szavait a Mégis kinek az élete c. filmből: "Pat, tudom, hogy szeretsz. És amikor még Ken Harrison voltam, én is szerettelek téged, de az már nagyon rég volt. Idestova immár fél éve én nem az a férfi vagyok, aki szeretett téged. Te igazán hűséges voltál. Szeretetteljes és áldozatkész. Én ebből többet nem kérek. Azt akarom, hogy menj el, és többé ne gyere vissza. Azt akarom, hogy új életet kezdj, menj férjhez és aztán gyerekeket szülj."  Most, a koronavírussal keserített időkben lépten-nyomon azt halljuk, hogy mindenki segítségért kiált. Közismert zenészek, színészek hajolnak le némi aprópénzért, a legkevésbé sem aggódva azért, hogy ez miként hat majd hosszútávú megítélésükre - lelkük rajta. Tanulságos tapasztalat az is, hogy a világmegmentő hangoskodók mindegyike krokodilkönnyeket hullat a bér nélkül maradt munkavállalókért, ugyanakkor alig érzékelni olyan empátiát, mely a bevételeinek búcsút intő vendéglátóipari, idegenforgalmi vállalkozók felé irányul. Győztesnek lenni azt is jelenti, hogy nem tekintek irigységgel a másik sikerére; hogy a foglalkoztatást nem nevezem kizsákmányolásnak; hogy ugyanazt a sérülékeny embert látom a társadalmi piramis tetején, mint a legalján.

Természetesen nem lesz mindegyikünkből milliárdos nagyvállalkozó, vagy világhírű rocksztár. Azonban a győztesek mentalitása nélkül még a leghétköznapibb szituációkban sem fogunk magabiztosan helytállni. Legyünk pizzafutárok vagy újságkihordók; púposak vagy félszeműek, a katartikus szerelmet épp oly szomjúsággal kergetjük majd, mint a társadalmi hierarchia csúcsragadozói. Számomra kevés megdöbbentőbb létezik, mint az a testidegen jelenség, amikor a férfijogi mozgalmakba beköltözik a baloldali gondolat. Hónapokon keresztül figyeltem a Férfihang nevű, antifeminista portál működését, cikkeit, közösségének hozzászólásait. Nem állítom, hogy a győztesek kommunikációja (Red Pill, PUA) fel sem bukkant, azonban a meghatározó vonal a panaszkodás, a siránkozás, a nők hibáztatása maradt, illetve a végtelen türelem, empátia és buksisimi az ilyetén attitűd kapcsán. Tucatjával olvastam olyan írásokat, melyek - szembemasírozva minden morális és pszichológiai igazsággal - azt taglalták, miként lehet a férfiak problémáit kezelni anélkül, hogy abban a személyes felelősségvállalás és az önfejlesztés a legkisebb mértékben szerepet kapna. Természetesen nem hazai sajátosságról, kifejezetten nemzetközi trendről van szó. Egy korábbi blogbejegyzésben már említettem Robin Hanson, a George Mason University közgazdász professzorának meglátásait. Szerinte a szex újraelosztására lenne szükség, tekintve, hogy a férfiak kevésbé volnának frusztráltak, ha a testiség alanyi jogon járna mindenkinek. "A nemi erőszak és a rabszolgaság messze nem az egyetlen lehetséges eszköz" - fogalmazott a bölcs tanárember, utalva az államilag finanszírozott prostitúcióra, illetve készpénzbeli kárpótlásra a húspiac veszteseit illetően. Kommentelői szanaszét szedték, s joggal. A szerelem, a szex, a párválasztás a legkevésbé sem az a terület, ahol a baloldali gondolat, a segélyezés bármiféle létjogosultsággal bírna. E fronton konkrétan nem létezik más út, mint győztessé válni, elsajátítva mindazokat a készségeket, kifejlesztve mindazokat az erényeket, melyek a sikeres csajozáshoz és a stabil párkapcsolat fenntartásához elengedhetetlenek.

A kapitalizmus és a szocializmus egymástól fényévnyi távolságban lévő gondolkodásmódok. Egyetlen közös pontot azonban muszáj észrevennünk: egyik sem hisz a címbéli frázis igazságában. A szocializmus azt a szemérmetlen illúziót igyekszik kelteni, hogy a valódi győztesek megsarcolásával mindenkit kellően magasra emelhet. Senkit sem zavar a tény, hogy ez a világtörténelem során - számtalan kísérlet ellenére - még sohasem sikerült. Valamiért az sem zavar senkit, hogy a mesterséges egyenlősdi oltárán elkerülhetetlenül feláldozzuk a szabadság eszményét. (Ettől függetlenül gátlástalanul használják a balliberális jelzőt, mely pont olyan, akár az erőszakos gyengédség: fából vaskarika.) A kapitalizmus ugyancsak azt hirdeti, hogy mindenki lehet győztes, s az elmúlt évszázadokra visszatekintve nem is alaptalanul teszi. Azonban még ennél is sokkal többről van szó. Ha behunyjuk a szemünket és egy naivan álmodozó kommunista forradalmár bőrébe bújunk, talán pár pillanatra képesek leszünk elhinni azt a marhaságot, hogy a marxi eszme általános jólétet teremthet. Talán még nyilvánvaló morális aggályainkon is túl tudunk lendülni. Azt azonban még a leghipnotikusabb pillanatban sem érezzük majd, hogy a szocializmus kegyelemkenyere jobb emberré formálja, a valódi győztesek mentális tartásával ruházza fel a rászorulókat. Valójában ez a baloldaliság legnagyobb rákfenéje: konzerválja a tehetetlenséget, megfoszt a valódi fejlődés lehetőségétől. Ünnepélyes mosollyal átadja az aranyérmet, ám a dobogó tetején továbbra is egy lúzer áll, aki talán sohasem fogja átérezni a mámort, milyen saját erőből győztessé válni.

Napok óta más sem megy a jobboldali médiában, mint gyermeteg hisztizés egy béna karikatúra miatt. A KDNP egészen odáig megy, hogy beperli a Népszavát. Mindez 2020-ban - teljes agyrém.

Pápai Gábor elhíresült rajzáról el lehet mondani, hogy abszolút humortalan. Azt is, hogy ízléstelen. Még azt is, hogy bántó lehet. De ennyi. Tényleg olyan világban akarunk élni, ahol befoghatjuk a másik száját, s kivehetjük kezéből a ceruzát? A jelenlegi kormányt számtalan támadás éri, sokan a sajtószabadságot is temetik. Ez nyilvánvaló ökörség: szemmel láthatóan bármit meg lehet írni, le lehet rajzolni, meg lehet jelentetni mind az írott, mind az elektronikus médiában. Orbán nem komplett idióta, ezért e téren nem is fog változni semmi. Újságírói és politikai holdudvara ugyanakkor hemzseg az elmebetegektől, akik most is vért követelnek. Persze lehet, hogy az egész csupán egy jól szervezett, összehangolt színjáték, melyben azért tolják túl a biciklit, hogy hozzájuk képest a kormányfő mérsékelt, megfontolt benyomást keltsen. A magam részéről azonban nem nézek ki belőlük ennyi profizmust. A legtöbben szimplán agyalágyultak.

"A minimum, ami elvárható, hogy addig, amíg nyilvánosan nem kér bocsánatot a Népszava szerkesztősége és ez a szörnyű alak a keresztényektől, addig ezt a lapot és ezt az alakot teljes mértékben tekintsük az emberi minőségen kívülálló, valamilyen alantas lénynek!" - nyilatkozik Bencsik András, a Demokrata főszerkesztője, miközben pontosan tudja, hogy senki sem fog bocsánatot kérni senkitől (nincs is miért), továbbá hogy eddig is alantas lénynek tekintette Pápait és a Népszava egész gárdáját. Egészen döbbenetes ez a primitív, demagóg kommunikáció harminc esztendővel a rendszerváltás után. "A keresztény ember az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokat erkölcstelennek tartja. Erkölcstelennek, épp úgy, mint a fasizmust és a kommunizmust." - ezek már Vejkey Imre KDNP-s képviselő szavai, hasonló intellektuális színvonalon. Az első mondat még úgy ahogy rendben van. Ha egy keresztény önmagára nézvést szigorúbb mércét alkalmaz, mint embertársaival szemben - így például lemond arról az alapjogáról, hogy mások vallásán gúnyolódjon - az abszolút megsüvegelendő. Ám ez még nem jelenti azt, hogy ugyanilyen önmérsékletet követelhetne másoktól is. Ugyanakkor egy ártalmatlan, gagyi karikatúra megjelentetését véres diktatúrákkal egy kalap alá venni - ez maga az erkölcsi relativizmus. (Ez ugye a posztmodern, radikális baloldal sajátja, melytől irtózik a józan keresztény...) Ha még a parlamenti imacsoport vezetője is ilyen morális analfabéta, úgy mit várhatunk az ország népétől? Vágvölgyi Gergely, a Vasárnap.hu főszerkesztője így vélekedik: "Szerintem intelligens emberek között nem lehet kérdés, hogy a másik hitét, vallási meggyőződését, azt ami a másik számára szent, azt tiszteletben tartjuk." Az igazság az, hogy semmi sem áll ilyen messze az intelligens embertől. Aki ugyanis képes a gondolkodásra, az mindig mindent megkérdőjelez, és még véletlenül sem fog tiszteletben tartani semmit csak azért, mert mások szentnek tartják. Számomra például kevés szentebb létezik, mint Slash gitárjátéka az Estranged című remekműben, de nem valószínű, hogy kést rántanék, ha bárki is fikázná. (Csupán végtelenül sajnálnám az illetőt, hogy nem tapasztalja meg ugyanazt a katarzist, mint jómagam.) Ha Vágvölgyinek igaza lenne, úgy el kéne fogadnunk Németh Sándor minden őrült kijelentését; tiszteletben kellene tartanunk a szcientológiát; sőt az iszlámot sem érhetné kritika, még azokért a Korán-versekért sem, melyek a más hitűek elpusztítására szólítanak. A legcukibb megszólalás mindazonáltal Domokos Andráshoz, a Minden Szó alapítójához kötődik: "Felhívom Pápai Gábor figyelmét, hogy Szent István királyunk Magyarországot Székesfehérváron felajánlotta Szűz Máriának. Magyarországon a keresztény hagyományok és a keresztény kultúra szerint élünk. Karácsony, húsvét, pünkösd... Ha tetszik, ha nem, ez a helyzet, kedves Pápai Gábor. Aki súlyosan vallásellenes, keresztényellenes tetteket valósít meg, vagy követ el akár szóban, tettben, grafikában, amit ő például most megtett, azért neki a hatóságok előtt felelnie kell. Ha tetszik, ha nem. És itt idézném Gyurcsány Ferencet, hogy ha ez a helyzet, ami az országban van, Pápai Gábornak nem tetszik, akkor el lehet menni innen." Ha tényleg van feltámadás, és Jézus most is a felhőkön ülve tekint le ránk, ilyenkor valószínűleg két kezébe temeti arcát, s nem érti, hol siklott félre ennyire a szeretetről szóló tanítás.

Amennyiben sportszerűek kívánunk maradni, úgy muszáj megemlíteni a példaértékű reakciókat is. Joó István a Mandineren kifejezetten visszafogott, érett írást közöl, elismerve a szólásszabadság abszolút érvényét. A téma kapcsán különösen szimpatikusan nyilatkozik Pajor Tamás katolikus pap is: "A Népszavában megjelenő karikatúra nem csorbítja a kereszténység értékét, azt a reményt, és a beteljesedés felé vezető lehetőséget, amit a feltámadt Krisztus megad az emberiségnek a Szentlélekben." Kétségkívül példaértékű, felnőtt hozzáállás. Maga a valódi liberalizmus, a tisztán jézusi attitűd. Mindannyiunknak érdemes volna elsajátítani ezt a mentalitást: felülemelkedve a gőgön, a sértődésen, a kisstílűségen. Ha valakinek igazán stabil a hite, nem is igazán reagálhat másképp. A politikai jobboldal valamennyi szereplője közül az önmagát Jézus-rajongónak tituláló Jeszenszky Zsolt megnyilvánulását találtam a hozzám legközelebb állónak: "Én ebben, nevezzük úgy: libertárius nézeteket képviselek. Szerintem mindenkinek joga van bárkit bármilyen módon gúnyolni, politikusokat is, adott esetben Krisztust is. Tehát ahogy a Mohamed-karikatúrák is megjelentek és az nekünk nem fájt, el kell fogadnunk, hogy Krisztussal szemben is megjelennek karikatúrák. Nekünk meg jogunk van azt az embert, aki ezt a karikatúrát készíti, egy szardarabnak nevezni, s ez mind belefér. Majd mindenki eldöntheti, hogy az ő ízlésvilágába, erkölcsi alapjaiba mi fér bele, és mi nem. (...) Ne legyen ebben kettős mérce." Jeszy hozzáállása nem csupán azért dicséretes, mert ez az egyetlen helyes morális álláspont, de azért is, mert képes önazonos maradni, mer kilógni a kormánypárti média egyetlen kottából játszó, szürke masszájából.

"Isten nevét szádra hiába ne vedd" - int a második parancsolat. A zsidóság sokáig azt gondolta, ez azt jelenti: nem szabad kimondaniuk Jahve nevét. Ma sem állunk ettől nagyon távol - még mindig pokoli véteknek tartjuk a blaszfémia minden megnyilvánulását. Holott ha egy kicsit is belegondolunk: egy mindenható Istennek aligha árthatunk buta rajzocskákkal. Mi több, egymásnak sem. Sem a vallások kritikája, sem a legdurvább gyalázása nem alkalmas arra, hogy bárkit is korlátozzon a hitében. Az igazi vicc az, hogy a jobboldali média ezúttal pontosan ugyanazt a politikai korrektséget kéri számon a Népszaván, melyet egyébként megvet és elutasít - teljes joggal. Ahogyan Jeszenszky Zsolt is megfogalmazza: ez a kettős mérce tipikus esete. A második parancsolat tehát nem az istenkáromlásról szól. Épp ellenkezőleg: arra int, hogy ne kövessünk el semmiféle kegyetlenséget Isten nevében, Istenre hivatkozva. Amikor a KDNP büntetni kívánja Pápai Gábort tettéért, nem csupán a jézusi tanítással megy szembe, de Mózes parancsolatával is. Fura, hogy ezt a mai napig nem látjuk tisztán. Volt rá pár ezer évünk, hogy megértsük a leckét.