Persze, van ebben valami. Aki kapkod, az többet hibázik. Az is igaz, hogy huzamosan magas fordulatszámon az ember idő előtt elhasználódik, nem árt néha lazítani és buddhista lezserséggel visszavenni a lendületből. Ám a kérdés korántsem ilyen egyszerű.

A dolog ott kezdődik, hogy ahány ember, annyiféle optimális életritmus létezik. Már genetikailag is jelentősen determináltak vagyunk. Egy átlagos intelligenciájú fickó sosem lesz képes lépést tartani a 160-as IQ-val bíró társával. Egy fehér atléta aligha tud versenyre kelni egy jamaicai rövidtávfutóval. És akkor még a stressztűrésről nem is tettünk említést. Nincs is e borzasztó nagy különbségekkel semmi baj, csupán akkor, ha világunkat ostoba módon építjük fel, s valamiféle uniformizált tempót igyekszünk ráerőltetni a széles néptömegekre. Ennek egyik legszemléletesebb példája az iskola. A tanár megpróbálja belőni az átlagos képességű diák szintjét, s annak megfelelően halad az oktatással. Természetesen a jelen struktúrában még mindig ez a legelfogadhatóbb eljárás, ám ez is azzal jár, hogy a gyengébb képességűek képtelenek követni, a jobbak pedig látványosan unatkoznak.

A baloldali filozófia mindig egy olyan modellben gondolkodik, amelyben a sprinterek egy közös startvonalról indulnak, azonban a célszalagot mindenkinek a képességei - tempója - szerinti távolságra helyezzük el. A fene se tudja, miért érzik ezt igazságosnak, hiszen ennél inkorrektebb versenyszabályt nemigen alkothatnánk, ráadásul az így épülő világ életidegen és pocsék hatékonyságú is. Az még a kisebbik gond, hogy végtelenül bonyolult rendszer az, ahol minden érintett személyes adottságait mérni és nyilvántartani szükséges, a nagyobbik baj az, hogy mindenki a tehetségének eltitkolásában lesz érdekelt. Amikor manapság - egyre gyakrabban - arról hallunk, hogy olyan kvótákat kell alkotni, amelyek biztosítják a nők nagyobb részarányát a vezetői szférában, pontosan ez a gondolkodásmód érvényesül. Ugyanilyen gyalázatos volt 1938-ban az első zsidótörvény, mely kimondta, hogy a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb 20 százalékát tölthetik be zsidó származásúak. Mindkét intézkedés vérlázító, a különbség mindössze annyi, hogy az előbbinek tapsol a mai korszellem, az utóbbit pedig mélyen elítéli, holott természetében ugyanarról a jelenségről van szó. Egy társadalom csakis akkor képes igazságosan, morális tekintetben helyesen és hatékonyan működni, ha a természet rendezőelvét, az evolúciót lemásolva a célvonal mindenkinél ugyanott - a piac által kijelölt helyen - húzódik. Azt pedig ki-ki szabadon eldöntheti, hogy milyen tempóban kíván haladni, s ennek megfelelően mikor kell elindulnia, hogy időben átszakíthassa a szalagot.

A társadalmi együttműködés nem azt jelenti, hogy mindenki egy ütemre menetel, az Internacionálét harsogva. A civilizált világ oly módon képes közös nevezőre hozni az elképesztően különböző emberi tempókat, hogy fix időpontokat, határidőket jelöl meg, amelyekhez igazodni lehet. Ha a BL döntője kiírás szerint 20.45-kor kezdődik, a játékvezető aligha fog addig várni a kezdést jelző sípszóval, míg mind a hatvankétezer jegyvásárló elfoglalja a helyét. Tökéletesen lényegtelen szempont, hogy az egyik szurkoló kétezer kilométerről érkezik, a másik pedig a stadion melletti utcában lakik; az egyik fiatal és fürge, a másik pedig vén és rokkant. Ugyanígy: ha a konfekcióüzem hétfői szállítással rendelte meg a gyártáshoz szükséges textil alapanyagot, a beszerzőt a legkevésbé sem fogja érdekelni, hogy azt üzleti partnere milyen tempóban gyártja és fuvarozza, egy a lényeg, hogy időben megérkezzen. Simán lehet, hogy az egyik beszállító a legmodernebb technológiát használva feleannyi idő alatt állítja elő ugyanazt a mennyiséget és minőséget, mint az elavult gyártősorral bíró konkurense. Ez kizárólag az ő problémájuk. Akár az is előfordulhat, hogy mindkét textilüzem gazdaságosan működik, s hozza a tulajdonos által elvárt profitot. S ha mégsem, az egy fontos jelzés, hogy technológiaváltásra, vagy akár iparágváltásra van szükség. Hiszen mindenki akkor jár jól, ha olyan pályán focizik, ahol relatív gyorsnak és hatékonynak számít.

Nem vitás, hogy a kibuclétnek is megvan a maga romantikája. Aki szeret kalákában dolgozni, aki tud és szeret is alkalmazkodni a közösséghez, akit nem igazán érdekel a működési hatékonyság, az akár egy életen át boldog lehet egy ilyen kollektív struktúrában. A legtöbben azonban nem így működünk. Ismerjük a saját tempónkat és akkor hozzuk a legjobb formánkat, ha annak megfelelően működhetünk, minden ettől eltérítő külső hatás nélkül. Felrobbanunk, ha a kisnyugdíjas negyvennel cammog előttünk leharcolt Suzukijával, de száguldozni sem feltétlenül szeretnénk, még akkor sem, ha a mögénk megérkező BMW-s yuppi legszívesebben letolna minket az útról. Meggyőződésem szerint az össztársadalmi elégedettséghez kevés dolog járul hozzá olyan markánsan, mint azok megoldások, amelyek elősegítik, hogy lehetőség szerint mindenki a maga tempóját futhassa. A szélesebb, többsávos autópályák, a metróhálózat fejlesztése, az automatizált ipari technológia és persze a villámgyors internet mind ezt a célt szolgálják. A költséges beruházások mellett szót kell ejteni azokról az egyszerű eljárásokról is, amelyek alig kerülnek valamibe, csupán egy ügyes rendezőelv alkalmazását jelentik. Ezek mind olyan struktúrák, amelyek morálisan is megállják a helyüket: úgy teszik gördülékenyebbé az életet, hogy közben egyetlen társadalmi csoportot sem részesítenek előnyben egy másikkal szemben.

1. KÖRFORGALOM - Jelentősen gyorsítja az útkereszteződés közlekedését azzal, hogy az áthajtás folyamatos, valamennyi irányból érkezőnek azonosak az esélyei a továbbhaladásra. Ráadásul a baleseti lehetőségek is drasztikusan csökkennek, mivel minden jármű sebességcsökkentésre kényszerül. (Most képzeljünk el egy olyan KRESZ-t, amely kimondja, hogy az útkereszteződésekben mindig a nőknek van elsőbbsége...)

2. WAZE - A Waze és az ehhez hasonló közlekedési alkalmazások - az emberi együttműködésre épülve - lehetővé teszik, hogy elkerüljük a dugókat és megtaláljuk az adott időpillanatban optimális útvonalat.

3. GYORS KASSZA, ÖNKISZOLGÁLÓ PÉNZTÁR - Remek megoldások, ha csak pár dolgot vásárolunk és nem akarunk hosszasan sorban állni.

4. A LIDL MÓDSZER - Ahogy a pénztáraknál elkezd kialakulni a sor, a hangosbemondó azonnal reagál: "Hamarosan megnyitjuk a négyes kasszát." A vevők egy része automatikusan átsorol az újonnan nyíló pénztárhoz, s szinte soha, senkinek nem kell pár percnél többet várakoznia.

5. KÖZÖS SOR - A Nyugati téri Decathlonban a tucatnyi pénztárhoz mindössze egyetlen sor tartozik. Ez azt eredményezi, hogy a várakozási idő sohasem lesz idegtépően hosszú, még akkor sem, ha az előttünk álló a fél áruházat megvásárolta. Logikáját tekintve ez megegyezik a sorszámtépés módszerével, azonban mindenfajta adminisztratív elem nélkül, szimpla terelőkorlátokkal.

6. TÁVMUNKA - Könyvelés, bérszámfejtés, gazdasági elemzések, szoftverfejlesztés, tervezés, fordítás, újságírás... napestig sorolhatnánk azokat a tevékenységeket, amelyek ellátásához elég egy laptop és egy internetkapcsolat. Ezek a munkák otthon - nyaralóban, strandon, kávézóban - is végezhetők, s míg ez a megrendelőnek jelentős költségmegtakarítást eredményez, addig az alkotónak végtelen szabadságot biztosít: olyan tempóban dolgozhat, ahogy csak szeretne.

7. RUGALMAS, VAGY KÖTETLEN MUNKAIDŐ - A kötetlen munkaidő előnyeit nem mindenki élvezheti - egy áruházi eladó, egy bárpincér, vagy egy futószalag mellett dolgozó üzemi alkalmazott például biztosan nem -, azonban egy sor szakmában ez minden gond nélkül lehetséges. A legtöbb irodai állás kapcsán a munkaadó kijelöl ugyan egy törzsidőt, amikor az alkalmazottnak illik bent tartózkodnia, ám az esetek döntő többségében ennek sincs semmilyen praktikus hozadéka. A technológiai fejlődés számtalan szakterület számára lehetővé tette a nagyfokú mobilitást, már csak fel kéne nőni a lehetőségeinkhez.

Nem hiszek abban, hogy aki lassan jár, az tovább ér. Mi több, azt gondolom, hogy mindenki akkor igazán elégedett, ha a saját leggyorsabb - de még inspirálóan alacsony stressz-szinttel járó - tempója szerint él. A társadalom pedig akkor működik optimálisan, ha ehhez hozzásegíti tagjait. A legtöbb, amit a világ vezető tehetnek, hogy a lehető legnagyobb szabadságot biztosítják mindenki számára. Minél alacsonyabb adók, minél kevesebb korlátozó szabályozás, minél több tér az okos és újszerű megoldásoknak - nem is lehetetlen küldetés.

Amennyiben egy buddhista, vagy egy ferences szerzetestől azt halljuk, hogy az ő boldogságához a pénz nem sokat tesz hozzá, készséggel elhihetjük. Ugyanígy, ha egy dúsgazdag üzletemberrel pókerezünk, pontosan tudnunk kell, hogy őt hidegen hagyja a második, vagy a harmadik helyezettnek járó pénzdíj, csakis a győzelemre hajt. Inkább kiesik a versenyből idő előtt, s hazamegy egyetlen fillér nélkül, de egy percig sem fog óvatoskodni a pénz miatt. Ezek az emberek - a csuhások és a milliárdos is - már egy magasabb szintre léptek; megérkeztek abba a szűk körbe, amelyre ténylegesen igaz a fenti mondás. Ugyanakkor nekünk, átlagembereknek muszáj valamilyen módon viszonyulnunk a pénzhez. Isteníthetjük, gyűlölhetjük, avagy a helyén kezelve szerethetjük és a céljainknak megfelelően használhatjuk azt. Hozzáállásunk csakis rajtunk múlik, tökéletesen függetlenül anyagi helyzetünktől, neveltetésünktől, vallásunktól, avagy akár környezetünk idevágó attitűdjétől.

Olyan ez, mint a csajozás. Sem egy aszexuálist, sem egy randigurut nem fog igazán tűzbe hozni egy átlagos kaland ígérete. Az utóbbi már éppen eléggé jóllakott, az előbbi pedig sosem volt igazán éhes. Az átlagférfi ugyanakkor nagyon is jó étvággyal bír, s ebből fakadóan bálványozhatja a nőket, vagy akár gyűlölheti is őket sorozatos kudarcai miatt - mindkét út a biztos vereséghez vezet. Egy józan gondolkodású fickó ugyanakkor egyszerűen csak szereti a lányokat, anélkül, hogy piedesztálra emelné őket. Létezik-e olyan ember, aki megkérdőjelezi a szerelem szerepét a boldogság kapcsán? Aligha. Miért volna más a helyzet a pénzzel?

Oké, nincs biztos kalauz a boldogsághoz. Ahogyan Popper Péter megfogalmazta: "Elhatározhatom én, hogy elutazom Barcelonába, de az már nem tőlem függ, hogy ott boldog leszek-e, vagy sem. Ez találkozásokon, helyzeteken, külső körülményeken, valamint olyan belső tényezőkön múlik, amelyek nem az én irányításom alatt állnak." Nincs tehát mód rá, hogy az euforikus, mámoros boldogságot önmagunk számára legyártsuk, annyit azonban feltétlenül megtehetünk, hogy elégedettségünket, kiegyensúlyozottságunkat a lehető legmagasabb szintre tornázzuk. Ehhez szükségleteink kielégítésén át vezet az út.

Ahogy a Janet Jackson - Luther Vandross duó is megénekelte: "A legjobb dolgok az életben ingyen vannak." Ezzel a mondással nehéz volna vitatkozni, elég csak ránézni a Maslow-piramisra. Azt látjuk, hogy már a harmadik szinttől felfelé csupa olyan motiváció szerepel, melyeknek nem sok közük van a pénzhez. Igen ám, csakhogy odáig el is kell jutni, és az első két lépcsőfok - koszt, kvártély, illetve megtakarítások - nagyon is anyagi természetűek. A szerzeteseket a spiritualitásuk lendíti túl ezeken a szinteken, a milliárdosokat a bankszámlájuk. Az átlagembernek ezek a lépcsőfokok megkerülhetetlenek, s a szóban forgó pénzalapok előteremtése napi szintű elfoglaltságot jelent. A folyton nélkülöző - és közel sem átlagos - József Attila így ír első, még gyerekfejjel alkotott költeményében: "De szeretnék gazdag lenni, Egyszer libasültet enni, Jó ruhába járni kelni, S öt forintér kuglert venni." A fene se tudja, hogy miket alkotott volna ez a hatalmas zseni, ha napjai gondtalan kényelemben és biztonságos, szerető környezetben teltek volna. Valószínűleg sosem születik meg a Nagyon fáj, vagy a Kései sirató. De egész biztosan több örömöt és talán jóval hosszabb életpályát tudhatott volna magáénak.

Pontosan azért érdemes mielőbb meggazdagodni, hogy az embernek a továbbiakban már ne kelljen a létfenntartásáért aggódnia, vagy lélekölő, minden életenergiát elszívó munkákat elvállalnia. Nem is szükséges különösen vagyonosnak lenni ahhoz, hogy viszonylag nagy nyugalommal tekintsünk a Maslow-piramis felső szintjeire. Intellektuális tudás, művészetek - sosem volt ennyire könnyen és költségkímélő módon megtapasztalható a világ, mint manapság, az internet korában. Gyakorlatilag mindenkinek ott áll a kertjében a jó és rossz tudásának fája, csak le kell szakítani a gyümölcsöket. Élmények, a pillanat megtapasztalása - megpihenni a Duna-parton; mélyen belélegezni a fenyőerdő illatát; szemünket hosszú percekre alvó szeretőnkön felejteni - csupán nyitottság és rászánt idő kérdése. Önmegvalósítás, spiritualitás - ezek sem kerülnek pénzbe, csupán tudatosságra, tapasztalásra és bölcsességre van szükség. Ezek egyikét sem kapjuk könnyen, főként ha ostoba, örömtelen és terméketlen tevékenységekkel töltjük el életünket, soha el nem jutva az izgalmas fejezetekig. Persze, számtalan módon elhibázhatjuk a dolgot, s többnyire meg is tesszük. Az egyik legtipikusabb bénázás az, amikor rosszul mérjük fel szükségleteinket és lehetőségeinket - több gyereket, esetleg nagyobb házat vállalunk, mint amennyit, illetve amekkorát megengedhetnénk magunknak -, s egész nyomorult életünk azzal telik el, hogy valamiképpen kimásszunk a hiteleinkből. A másik véglet a fantáziátlanságé, amikor már rég megkerestünk annyit, hogy egy életen keresztül sem tudnánk elkölteni, ám a biznisz világa annyira beszippant, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk leállni. Egypólusú világunk e forgatókönyv szerint is élmények sokaságától foszthat meg bennünket.

Most akkor boldogít a pénz, vagy sem? Olyan ez, mintha azt kérdeznénk: Boldogít-e a levegő és az ivóvíz? Boldogítja-e vízipólóst az, hogy remekül úszik, vagy a jéghokist, hogy tud korcsolyázni? Ezek mind alapok, szükséges, de nem elégséges feltételei a kiegyensúlyozott létezésnek. A pénz nem cél és nem végállomás. A pénz nem teremt valós vágyakat, nem tűz ki célokat, nem mutat elszántságot, kitartást és nem is végez el helyettünk minden munkát. De mindenképpen egy nemes és tiszteletreméltó eszköz, melyet érdemes szeretnünk, birtokolnunk és dolgoznunk érte. Csak hogy legyen belőle épp elég, akár az ivóvízből, vagy a tiszta levegőből. Hazudhatjuk, hogy a pénz bűnös dolog, s hogy nem járul hozzá a boldogsághoz, de csak saját magunkat ringatjuk bele egy buta és önpusztító téveszmébe.

Amikor a szegedi piaristák honlapján a kereszténységgel kapcsolatos tévhitek közt rábukkantam a címbéli mondásra, elégedettség és remény töltött el. Talán tényleg van rá esély, hogy végre magunk mögött hagyjuk a középkort. A nagyvilág már több mint kétszáz éve ébredezik, ám a rugalmatlan és tekintélyelvű vallások - megannyi újító kezdeményezés ellenére - mintha foggal-körömmel ragaszkodnának a régi receptekhez, még akkor is, ha azok sosem voltak sem etikusak, sem építő jellegűek. Történelmi pillanatnak számított, amikor 2000. tavaszán II. János Pál pápa bocsánatot kért a katolikus egyház által elkövetett bűnökért, az inkvizícióért, a kereszteshadjáratokért, s a másként gondolkodókkal szemben gyakorolt minden erőszakos tettért. Tiszteletreméltó és korrekt lépés, ez azonban csupán a felszín. A mélyen gyökerező lényeg az, hogy miként gondolkodunk magáról a szenvedésről.

Van valami betegesen perverz abban, ahogy a különböző vallások - mind a mai napig - dicsőítik a szenvedést. Még a szelíd dalai láma is úgy fogalmaz "A boldogság művészete" című könyvében, hogy a szenvedés hozzátartozik az emberi élethez, és meg kell tanulnunk együtt élni vele. Talán adhatna használhatóbb tanácsokat is, mindenesetre ez még mindig a legbarátságosabb hozzáállás. A síita muszlimok korbácsokkal és láncokkal ütlegelik magukat az Aashura ünnep során. Ez egy szentesített szenvedés - a Matam -, amely egy Hussein nevű mártír halálának állít emléket. A kereszténység történelmi gyakorlatától sem idegen sem a mazochizmus, sem a szadizmus. Az utóbbira a boszorkányégetések és az inkvizíció egyéb tettei, az előbbire az önsanyargató, csuhás barátok szolgálnak példával. Dan Brown "A Da Vinci-kód" című bestsellerére gondolva azonnal megjelenik előttünk a saját magát korbácsoló szerzetes képe. A kereszténység legocsmányabb középkori tétele az "erkölcsös kínzás" - micsoda értelmetlen önellentmondás már maga a kifejezés is -, amely, ha elég intenzív, képes helyrehozni a bűn által okozott károkat. Az önmegtagadás - aszketizmus és böjt formájában - mind a keleti, mind a nyugati vallási hagyományok része. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy a fájdalom, az éhezés, a fáradtság és az oxigénhiány módosult tudatállapotot, szakszóval temporális labilitást képes előidézni, márpedig a temporális lebeny az a része az agynak, amelyben a vallásos hit fészkel. Az sem mellékes szempont, hogy a kellően agymosott hívők azt gondolják: a szenvedés valahogy közelebb visz minket az istenséghez.

Bizonyos fokig érthető, hogy az aszpirin előtti világban az emberek megpróbáltak értelmet találni a fájdalomban. Az is világos, hogy az uralkodó osztályoknak - köztük az egyháznak - égető szükségük volt erre az ideológiára, hogy jobbágyaik zsörtölődés nélkül eltartsák őket. "Csak a következő költségvetési évben kell meghúzni a nadrágszíjat, utána már stabil pályára áll a gazdaság, ami az életszínvonal tekintetében is érezteti majd hatását..." - ismerősek az ehhez hasonló politikusi frázisok? Volt kitől tanulnia a 21. századi elitnek. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból az emberek még mindig mazochista örömüket lelik a nehéz idők átvészelésében, amikor "mindannyiunknak össze kell tartani" és "áldozatokat kell hozni". Kevés nagyobb hazugság létezik annál, mint hogy az ember legjobb arca a legnehezebb időkben mutatkozik meg. Az igazán fura az, hogy ez a fajta perverzitás olyan mélyen bevésődött a keresztény tudatba, hogy mind a mai napig ott fészkel. Már az is elgondolkodtató, hogy a katolikus egyház legfontosabb jelképe egy kivégzőeszköz. Ahogy Feldmár András szokta mondani, ha Jézust a huszadik században gyilkolták volna meg, talán egy géppisztoly-medált hordanánk a nyakunkban... Zakar András pápai kamarás "A szenvedés értéke és a megtestesülés titka" című, 1941-ben megjelent munkájában negyvennégy oldalon keresztül próbál értelmet adni az értelmetlennek. Leopold Schwarz "Az igazság a szenvedésről és fájdalomról" című írása szerint "Isten azért küld fájdalmat és szenvedést az embereknek, hogy ezzel kiszabadítsa őket a földi dolgoktól való függésből." Szalézi Szent Ferenc ismert mondását ugyancsak rendszeresen idézik, legutóbb a Vatikáni Rádió honlapján találkoztam vele: "Ha az angyalok irigyelhetik az embert, annak két oka lehet. Az egyik, hogy Isten szenvedett az emberekért, a másik, hogy az emberek szenvedhetnek Istenért." Úgy tűnik, hogy a szegedi piaristák józansága egyelőre csupán üdítő kivétel. Valaki igazán jelezhetné az egyház többi szereplőjének, hogy nincsenek már jobbágyok, s eltörölték a tizedet is. Immáron semmilyen nyereség nem származik a szenvedés dicsőítéséből. Lassan időszerű lenne - Jézus tanítását követve - az élet túlcsorduló örömét hirdetni.

Természetesen nem vagyunk egyformák. Ahány ember, annyiféle szükségletegyüttes. Való igaz: léteznek olyanok, akik ténylegesen igénylik a mártíromsággal járó figyelmet, vagy akár magát a fizikai fájdalom megélését. Hétköznapi esetben az érintetteket mazochistának nevezzük. Ha azonban ez a perverz szükséglet vallásos színezetet ölt, rögtön szentté avatjuk az illetőt. Sziénai Katalin például odáig ment az önsanyargatásban, hogy élete utolsó harminc napjában már vizet sem vett magához. Ez természetesen teljes kiszáradáshoz, vére besűrűsödéséhez, stroke-hoz és halálhoz vezetett. Sokan vagyunk, akik úgy gondoljuk, hogy mindenki azt tesz a saját testével, amit csak akar. A hivatalos egyházi álláspont azonban nem ezt hirdeti, mi több, az öngyilkosságot kifejezetten súlyos bűnnek tartja. Enyhén szólva is furcsa, hogy Sziénai Katalint - akinek felelőssége megkérdőjelezhetetlen saját, harminchárom éves korában bekövetkezett, érzékelhetően programozott halálában - nem sokkal később szentté avatják, sőt fél évezreddel később, 1999-ben II. János Pál pápa egyenesen Európa védőszentjeinek sorába emeli. Tényleg ilyen volna a példaértékű emberi életút?

Nyilvánvaló persze, hogy a szenvedésnek is lehet tényleges haszna. A fájdalmak a legtöbbször betegséget jeleznek, vagyis figyelmeztetésként szolgálnak. Abból ugyancsak kézzelfogható előnyök származnak, ha diétázunk, vagy a konditeremben sanyargatjuk magunkat. Sok igazság rejlik a népi bölcsességben is, mely szerint Isten útjai kifürkészhetetlenek: számos sorscsapás kapcsán csak utólag derül ki, hogy hosszútávon kifejezetten az érdekeinket szolgálták. Azzal együtt azonban, hogy intelligensen felismerjük a fájdalom jelentését; hogy meglátjuk az értéket a balsors méltósággal való elviselésében és tiszteljük azt, aki képes vérrel-verejtékkel küzdeni, nem eshetünk abba a beteg hibába, hogy magát a szenvedést lelki jóvá nevezzük ki. Ez a vallások egyik legnagyobb bűne. Ez az, ami évszázadokon keresztül hajlamossá tette az embereket arra, hogy fájdalmat okozzanak nem csupán önmaguknak, de mindenki másnak, védteleneknek, betegeknek és gyermekeknek is. 

"Ha túlfeszíted a húrt, elpattan. Ha túl lazára engeded, nem ad hangot" - magyarázta egy szitárjátékos tanítványának, miközben Buddha mellett elhaladt. A hagyomány szerint a Szkíta Bölcs e szavak hatására hagyott fel az aszkézissel, és talált rá a középútra, majd rövidesen elérte a megvilágosodást, a végleges felébredést a zavaros tudat szenvedéssel teli világából. Jézus pontosan ugyanezt az utat járja. Márai Sándor sem látja másként: "Mindig a szenvedés az, amire nincs válasz. Ostoba és fölösleges." Le a kalappal II. János Pál pápa előtt a nyilvános bocsánatkérésért. Első lépésnek kiváló. Ám nem csak a vallások megújulása, de az emberiség békés együttélése is esélytelennek látszik, amíg az egyházi vezetők ki nem mondják: a szenvedés tökéletesen értelmetlen és lehetőség szerint elkerülendő.

Amikor az ember ilyen oltári nagy ökörségekkel találkozik, az első kérdése nem is az, hogy miként kerül a címbéli okítás a Bibliába, hanem az, hogy egyáltalán hogyan születik ilyen gondolat. Vajon háromezer éve végeztek hosszú és alapos megfigyeléseket a megvesszőzött gyerekek intellektuális fejlődését követve, összevetve a jámbor módon nevelt kontrollcsoporttal? Vagy csupán egy szadista hajlamú kor totálisan megalapozatlan, beteg intelméről van szó?

Nyilván költői a kérdés, már csak azért is, mert az elmúlt évtizedek során számos kutatást folytattak a gyermekbántalmazás kapcsán, s természetesen egyik sem igazolta vissza a bibliai gondolatot. Megállapításra kerültek ugyanakkor a következők:

• Egy 75 tanulmányt átölelő metaanalízis - több mint 160 ezer gyermek adatait vizsgálva - arra mutat rá, hogy az elfenekelés az esetek 99%-ában együtt jár az olyan hátrányos kimenetelekkel, mint az antiszociális viselkedés, mentális zavarok, károsodott kognitív képességek, agresszió, alacsony szintű erkölcsi internalizáció.
• A gyermekbántalmazás szoros összefüggést mutat számos betegség kialakulásával, köztük a depresszióval, a krónikus fejfájással, az iszkémiás szívbetegséggel, az elhízással, valamint a tüdőrákkal is.
• A gyermekkori traumák nagyban felelősek a dohányzással, az alkoholfogyasztással és a droghasználattal összefüggő problémákért.
• Robert W. Firestone amerikai klinikai pszichológus rámutatott, hogy öngyilkos hajlamú betegeinek elméje kivétel nélkül szülői szavakat visszhangzott.
• A bántalmazott gyerekből sok esetben később bántalmazó szülő, vagy egyenesen bűnöző válik. Megtanul egy szélsőséges viselkedési módot: fiatalkori tapasztalatai alapján az agressziót tekinti a túléléshez szükséges legfontosabb alapnak.

Mondhatnánk, hogy a világ civilizált országaiban a gyermekbántalmazás ma már büntetendő kategória, s ezzel le is van tudva az ügy. Az Ószövetséget a kutya sem olvassa, az idevágó, porlepte közmondásokra pedig már csak a néprajzkutatók emlékeznek ("Vessző teszi a gyereket jámborrá"; "Ki a vesszőt kíméli, fiát nem szereti"; "Két tanítómester szükséges a házhoz: korbács és vessző"). Ha  nagy néha egy-egy politikus előhúzza a jótékony atyai pofonokról szóló kártyát, az rövidesen távozni is kényszerül, s ha megjelennek olyan gyermeknevelési útmutatók - többnyire valamely egyház berkeiből -, amelyek a testi fenyítésre buzdítanak, abból napok alatt médiabotrány kerekedik. A korszellem tehát a helyén van, a gyakorlat azonban csak lassan kullog a nyomában: hazánkban - a Föld egyik legbiztonságosabb országában - évente közel 20 ezer gyermek válik bántalmazás áldozatává, melyből harmincan bele is halnak. Ezen adatok ismeretében mit várhatunk a harmadik világ népeitől?

Az Ószövetség rideg valóságát felrázandó Jézus egészen forradalmi filozófiát hozott világnak. Amikor egy ősrégi, buddhista történetet átdolgozva elmeséli a tékozló fiúról szóló példabeszédet, az adott korban egészen újszerűnek számító szülő-gyermek kapcsolatot mutat be etalonként. A példázatbeli apa eszköztárából nem csak a vessző hiányzik, de a dorgálás legvisszafogottabb formáját sem alkalmazza. Tökéletes szabadságot enged fiának, akár annak árán is, hogy az súlyos hibákat kövessen el. Ilyen a bölcs szülő: pontosan tudja, hogy a szigor és a merev korlátok legfeljebb egy frusztrált, deformált személyiség kialakulását szolgálhatják, semmi egyebet. A felnőtté váláshoz muszáj megtapasztalni a saját döntésekből fakadó következményeket és felelősséget. Ellenpéldaként bemutatja a szabálykövető báty karakterét is, aki - kihagyva a kamaszkori lázadás nélkülözhetetlen, személyiségformáló fázisát - abszolút megrekedt a tapasztalatlan és rövidlátó gyermeki lét szintjén. Végtelenül szomorú, hogy a jézusi tanításból milyen keveset értett meg, s tett magává a katolikus egyház: visszatérve az ószövetségi gyakorlathoz, a vessző és a dorgálás évszázadokon keresztül jellemezte működését.

S hogy mi ad bölcsességet? A vessző és a dorgálás bizonyosan nem, s ha ezek már nem is számítanak trendi nevelési eszköznek, idehaza még mindig a dohos, elavult és rettenetes hatékonysággal működő iskolai rendszereket működtetjük. A hagyományos oktatás - megtapasztalhattuk saját bőrünkön, s gyermekeink kapcsán is - csupán keresztbe tesz a természetes tanulásnak, nem csoda, hogy a tanulók makacs ellenállást és érdektelenséget mutatnak. A gyerekek egyszerűen figyelmen kívül hagyják mindazt, aminek megtanulására még nem készek, ám csak azért, hogy később - amikor már képesek lesznek könnyen és élvezettel megérteni és elsajátítani - maguk térjenek vissza ahhoz. A klasszikus, magyar iskola egy olyan idegen világ a gyerekek számára, ahol a jó osztályzat mindennél fontosabb; a valóság felfedezésénél, a kreativitásnál, az esetleges hibázással járó eredetiségnél feltétlenül előbbre való. Az elmélyülés és a játék az osztálytermen kívül reked, míg a tanulás és a munka örömtelen és értelmetlen kötelességgé szürkül, talán egy életre meghatározva az ezekhez való hozzáállást. Kár érte.

Honoré de Balzac nem számított különösen vonzó jelenségnek, s meglehetősen zavarta is, hogy a lányok, asszonyok csupán a híres írót látják benne, nem pedig az ellenállhatatlan férfiút. Nem csoda, ha ebből a békaperspektívából olyan mondások születnek, mint amilyen a címbéli. Nyilvánvaló, hogy minden egészséges férfi imádja a nőket, azonban ez a fajta bálványozás nem csupán totális öngól, de teljesen alaptalan is. Sohasem lesz képes jó benyomást tenni, s méltó vadásznak mutatkozni egy olyan fickó, akiben az a kép él, hogy a lányok szentek, ártatlanok és rózsaillatút szellentenek. Ezek a srácok azok, akik virággal érkeznek az első randevúra, s csodálkoznak, hogy az áhított lény végül egy tetovált börtöntöltelékkel lép le. Hogy Balzac gondolata milyen messze van a valóságtól, talán az alábbiakban bemutatott női gyarlóságok mutatják meg leginkább.

1. HIPERGÁMIA - Már az állatvilágban is meghatározó jelenség, hogy a nőstények a környezetükben elérhető legéletképesebb - legnagyobb testű, legdominánsabb - hímre hajtanak. Természetesen nem jut mindegyiküknek falkavezér, így a többség örökös frusztrációban éli napjait. Ovuláció idején különösen nehéz parancsolni az ősi ösztönöknek. Az emberi világban mindez éjszakai bárokban szövődött egyéjszakás szerelmekben, s nem ritkán kakukkfiókákban ölt testet.

2. ANYAGIASSÁG - A nőstények minden fajnál azokat a hímeket tartják vonzónak, melyek erőforrásokat tudnak nyújtani nekik és születendő ivadékaiknak. Természetesen nem csupán az a fontos, hogy a hím rendelkezzen ilyen erőforrásokkal, hanem hogy azokat hajlandó is legyen megosztani. Egy közelmúltbéli, csimpánzokon végzett megfigyelés szerint létezik a "szexért húst" cserekereskedelem. A vadászó csimpánz hímek közül azok, amelyek megosztották a húst a nőstényekkel, kétszer annyit párzottak, mint fukarabb társaik. Az anyagiak az emberi párkapcsolatokban is meghatározó jelentőséggel bírnak: természetes női elvárás, hogy a születendő gyermekek megfelelően kipárnázott fészekben cseperedjenek. A bajok ott kezdődnek, amikor egy nő életcéljává emeli a kitartottságot, illetve ha a válást tekinti a meggazdagodás legmegfelelőbb módjának.

3. LOGIKÁTLANSÁG - Amíg egy átlagos férfiagyban a tények, adatok, gondolatok és értelmezések szigorú könyvtárstruktúrába rendeződnek, addig a nőknél minden tartalom mindennel összeköttetésben áll, kibogozhatatlanul bonyolult rendszert alkotva. Ennek komoly gyakorlati következményei adódnak: szinte lehetetlen egy nővel úgy végigjárni egy problémát, hogy közben ne hozna elő még nyolc másikat, melyek periférikusan ugyan kapcsolódnak az alapkérdéshez, de a megoldást a legkevésbé sem segítik. Tovább nehezíti az ügyet, hogy nem csupán gondolatok keverednek egymással, de kivétel nélkül mindegyikhez érzelmek is társulnak. Ezekkel az angyalszerű lényekkel többnyire a leghűvösebb elsőfokú egyenletet sem lehet sírás, vagy veszekedés nélkül megtárgyalni.

4. ÖSSZEFÉRHETETLENSÉG - Nem kizárt, hogy létezik barátság két nő között, de hogy nem túl gyakori, az egészen bizonyos. Ahol egynél több lány megjelenik, ott azonnal rivalizálást és féltékenykedést érzékelünk. Madonna Kolbenschlag szerint a nők már viszonylag korán elidegenednek az egymással való barátságoktól, és ez a folyamat az anyával való kapcsolattal kezdődik. Az anya félelmein keresztül tanulják meg, hogy a társadalomban a női léthez csak ambivalens módon lehet viszonyulni: vagyis egyszerre szeretik és gyűlölik saját magukat, illetve más nőket. Kell-e említeni, hogy ezzel szemben milyen a férfibarátság? Elég, ha a klasszikus viccet idézzük: Amikor a féltékeny feleség találomra felhívja hitvesének tíz barátját, kérdezve, hogy férje velük töltötte-e az elmúlt éjszakát, úgy mindannyian kapásból vágják rá az igent, sőt négyen még arra is megesküsznek, hogy jelenleg is náluk van...

5. AZ ERKÖLCS KISAJÁTÍTÁSA - Egy jól működő párkapcsolatban a felek nagyrészt megőrzik függetlenségüket, s a közösen berendezett világba is átmentik mindazt a tevékenységet, hobbit, életstílust és értéket, amelyet a megismerkedés előtt fontosnak tartottak. A létezés közös pontjairól pedig - legyen szó házimunkáról, szexről, gyerekvállalásról, pénzügyekről, vagy épp rokonokkal való kapcsolattartásról - egyenlő jogállású felek módjára megállapodnak. A gyakorlat azonban a legritkább esetben fest így, s amikor már utódok is vannak, szinte soha. A nő ugyanis - mint a családot összefogó erő, a gyerekek érdekeit kizárólagosan ismerő hatalom - számos kardinális kérdésben egyszerűen nem hajlandó tárgyalásokat folytatni. Úgy gondolja, hogy valamiféle árukapcsolással az anyasággal járó többletteher mellé megkapta a tévedhetetlenséget is; álláspontja - különösen gyereknevelési kérdésekben, a feladatok megosztása terén, továbbá a férj szabadidejének helyes időbeosztása kapcsán - az erkölcsileg egyetlen helyes álláspont.

6. ELSÁRKÁNYOSODÁS - Az előző ponthoz szervesen kapcsolódó jelenségről van szó, valójában annak külső jegyeiről. Az elsárkányosodott nő erőszakos, akaratos, frusztrált és feszült; folyamatosan szitkozódik, képes minden apróságon felhúzni magát. Létezik a csendes, mártír típusú házisárkány, ő a barátságosabb fajta, csupán magát őrli fel belülről. Az igazán veszélyes az üvöltő sárkány, aki ráadásul minden esetben képes olyan speciális frekvenciát kialakítani, amelytől még a szomszéd hátán is feláll a szőr. Az elviselhetetlen üvöltözés hármas funkcióval bír: egyrészt figyelemfelkeltés, másrészt a másik elhallgattatását szolgálja, valamint - ha ez mégsem sikerülne - arra mindenképpen jó, hogy a másik közlendőjéből ő maga az égvilágon semmit se halljon meg.

7. FEMINIZMUS - Az elsárkányosodás intézményesített formája. Léteztek idők, amikor a nők és a férfiak jogállása még a Föld civilizáltabb szegmenseiben is jelentős aszimmetriát mutatott. A fejlett világ ezen már régen túljutott: a nők rendelkeznek választójoggal, s betölthetnek bármilyen üzleti vagy társadalmi pozíciót. A klasszikus - és támogatható - feminizmus évtizedekkel ezelőtt beteljesítette küldetését, ugyanakkor páran képtelenek voltak leállni, s újabb és újabb, pusztítóbbnál pusztítóbb célokkal állnak elő: a női kvóták bevezetésének igénye tipikusan ilyen. A családok tudatos és szándékolt szétverésére irányuló törekvéseik egyenesen vérlázítóak. Annál pedig kevés szánalmasabbat hallottam, mint amikor - a szexuális kizsákmányolás ideológiáját megalkotva - felszólították a feleségeket, hogy tagadják meg az összebújást férjeiktől.

8. HITEGETÉS / BARÁTZÓNA - Egy férfi csakis akkor kezd bármiféle kapcsolatot egy nővel, ha testi vonzalmat is érez iránta. A nő azonban nem adja magát könnyen, csupán annak, akit erre méltónak talál. Ha a jelölt leveri a lécet, úgy a meglehetősen kiábrándító barát zónába kerül. Nyilván a férfi a hibás azért, ha könnyűnek találtatott, s azért is, ha ezt nem érzékeli a kapott visszajelzésekből. Ezzel együtt számtalan olyan nőt ismerünk, akik szemrebbenés nélkül kihasználják a barátzónában rekedt szerencsétleneket: ingyenes sofőrként, rakodómunkásként, vízvezeték-szerelőként, vagy egész egyszerűen szponzornak használva őket. Zárszóként álljanak itt annak a költőnek bölcs sorai, aki már száz éve tökéletesen tudta, miként kell kezelni az ilyetén helyzeteket:

HELTAI JENŐ - VALLOMÁS

Mi ketten egymást meg nem értjük,

Nagyon sajnálom, asszonyom,

De ha nem kellek szeretőnek

Egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta

Szónoki hévvel mond kegyed,

Hogy meggyötört, szegény szívének

Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát! Szavamra mondom

Megtisztelő egy hivatal,

De nem vagyok hozzá elég vén,

S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat

Lángol, vakít, hevít, ragyog,

Hát hogyne szomjaznám a csókját

Én, aki angyal nem vagyok?

Olyan kevés amit kívánok...

Ha osztozkodni restel is,

Legyen a tisztelt lelke másé

Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja,

Kivel csevegni élvezet,

De ez az őrült, ez a mamlasz,

Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis.

És az enyém: csak ami tény,

Ő oldja meg a problémákat,

A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,

Kétségbe, kérem, nem vonom,

De annak, hogy megértsük egymást

Csak egy a módja asszonyom:

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül

Rosszat is, jót is osztogat,

Rosszabb erkölcsöket kegyednek,

Vagy nekem adjon jobbakat!

Kevés hamisabb frázissal találkozni. Az igazán pusztító az, hogy a hatalom, amely évszázadokon keresztül ágyútölteléknek használta az alattvalóit, minden esetben a hazafiasság szemfényvesztő propagandájával vigasztalta az életben maradtakat. Semmi sem mutatja meg jobban, hogy ez a hazugsággyár milyen perfektül működött, hogy az üzenet milyen mélyen bevésődött, mint hogy a néplélekben e közmondás  formájában fenn is maradt. Nem vitás, sokan még a mai napig elhiszik, hogy értelmes cselekedet feláldozni az emberi életet a haza oltárán.

Természetesen előfordulhatnak olyan extrém esetek, amikor az önfeláldozás racionális cselekedetnek számít. Alig hiszem, hogy találnék olyan embert a nagyon tág környezetemben, aki nem adná oda az életét, ha ezzel megmenthetné a gyermekéét. Kevés ennél egyértelműbb döntés létezik, nincs is benne semmi önfeladás: önző génjeink túlélésének logikus útja. A természet ügyesen megalkotta: összehasonlíthatatlanul nagyobb fájdalmat éreznénk, ha gyermekünk haláltusáját kellene végignéznünk, mintha a sajátunkat élnénk át. Persze, nem minden döntés ilyen magától értetődő. Gondoljunk csak Maximilian Kolbe lengyel ferences szerzetesre, aki az auschwitzi haláltáborban 1941 augusztusában egy tizedelés alkalmával önként vállalta a halált egy elítélt társa, Franciszek Gajowniczek őrmester helyett, figyelembe véve, hogy az családos ember volt. Ez a humánum és a hősiesség maximuma, minden jóérzésű ember csodálattal és főhajtással emlékezik e tettre. Nyilvánvaló, hogy még véletlenül sem helyeznénk ilyen magasra az átlagember mércéjét, holott a maga nemében ez is racionális cselekedet: emberéletet mentett. A szomorú igazság az, hogy a háborúkban elesettek halála nem ilyen, hanem az esetek túlnyomó többségében tökéletesen értelmetlen. Hasonlóan értelmetlen, mint a keresztény vértanúké, vagy a muzulmán öngyilkos terroristáké. Egy eszméért odadobni az életünket - függetlenül attól, hogy nemes, avagy alávaló eszméről van szó  - sosem volt, s nem is lesz soha jó üzlet. 

Ami a háborúkat illeti, egészen nyilvánvaló, hogy mélyen immorális aktusról van szó. Kizárólag az önkéntes alapon történő honvédő harcot nevezhetjük erkölcsileg elfogadhatónak. 1956 hőseire legalább olyan büszkeséggel és hálával emlékezünk, mint az egri, vagy nándorfehérvári várvédőkre. De nehéz volna könnyet ejteni kalandozó őseinkért, akiket Augsburgnál végül rendesen fenékbe is rúgtak a német lovagi hadak. A legtöbb háborús áldozat semmiféle nemes célt sem szolgál. A nemzeti színbe öltöztetett koporsók, a díszsortűz, a katona tiszteletadás, a pátoszos búcsúbeszéd és a posztumusz becsületérme semmit sem enyhít a hozzátartozók fájdalmán, s legfőképp nem adja vissza az elhunyt életét. Csupán arra jók, hogy görgetik tovább a nagy hazugságot. Nyilván jobban hangzik, hogy "John Taylor tizedes hősi halált halt a nemzetéért", mint az, hogy "az olajlobbi nyomására háborút indítottunk, s szimpla gazdasági érdekből pár ezer embert a vágóhídra tereltünk..."

A 21. század szülötteinek már nehéz lesz eladni a régi mesét. Nem is értik majd, hogy a birka emberiség miként volt képes évszázadokon keresztül értelmetlen célokért vásárra vinni a bőrét. A magyarázat abban a morális tévútban keresendő, amelyet Ayn Rand a következőképpen fogalmaz meg: "Az etikai altruizmus volt az emberiség legáltalánosabban elfogadott erkölcsi törvénye történelme java részében. Számos válfaja és alakja volt, de lényege mindig azonos maradt. Az etikai altruizmus szerint az embernek nincs joga saját magáért élnie, hogy másoknak tett szolgálata léte egyetlen erkölcsi igazolása, és hogy az önfeláldozás az ember legnagyobb erkölcsi kötelessége, erénye és értéke." Vicces, igaz? A történelem egyik legnagyobb átverése. "Légy alázatos, kötelességtudó, önzetlen hazafi! Kitűnő golyófogó válik belőled..." A mai kor gyermekei talán túlságosan is kipárnázott kényelemben élnek, és egészen biztosan kevesebb házimunkát végeznek és többet xboxoznak a kelleténél. De velük már lehetetlen lesz elhitetni a nagyapáinknak még bőven beadható maszlagot. Ők már tudják, hogy saját magukért kell élniük, nem áldozva fel magukat másokért, sem másokat magukért. Ők már tisztában lesznek azzal, hogy az EMBER maga a cél, s még véletlenül sem eszköz. És egészen biztosan nem fogják az életüket áldozni sem a hazáért, sem egyéb más ködös eszményért.

Most, amikor már biztosan tudjuk, hogy április 8-án parlamenti választásokat tart az ország, érdemes egy pillanatra ránézni az aktuális közvélemény-kutatási adatokra. Azt látjuk, hogy a biztos pártválasztók körében 14% az MSZP támogatottsága, s 52% a Fideszé. Mintha a baloldali és a jobboldali mantra is beérett volna...

A sportszerűség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a Kovács Lászlónak tulajdonított "merjünk kicsik lenni" frázis sosem hangzott el nyilvánosan az egykori külügyminiszter szájából. Az ominózus, 2002. június 4-i parlamenti ülésen így fogalmazott: "Nekünk is meg kell tanulni akkorának lenni, amekkorák vagyunk, s hogy ez kicsi vagy közepes, ebből a szempontból mellékes". A szocialisták parádés vezérkarától - Lendvai Ildikó, Szekeres Imre, Hiller István, Kovács László (atyaég, micsoda névsor) - megszámlálhatatlanul sok ostobaságot hallhattunk az elmúlt évtizedek során. Azonban az idézett szöveg, illetve Kovács teljes felszólalása - kivételes módon - tökéletesen józannak és értelmesnek mondható. Amint a dátumból is kikövetkeztethető, az országgyűlési téma Trianon, a történelmi sérelmek minden fájdalmával és szenvedélyével. 

"Merjünk kicsik lenni!" - Ha ebben a formában nem is hangzott el soha, az MSZP politikáját mindenesetre megfelelően szimbolizálta, különösen ami a Brüsszellel való szolgalelkű viszonyt illeti. Ha van valami, ami az életigenlőknek különösen elfogadhatatlan, úgy a hajlongás, a behódolás, az önfeladás különösen ilyen. Mi azt tanultuk, hogy legyünk a magunk urai, hogy nőjünk nagyra, hogy folyamatosan gyarapítsuk talentumainkat. Létezik egy filozófiai metszéspont, ahol a szocialista és a katolikus vonal összeér, ez pedig az a hitvallás, hogy az ember apró és jelentéktelen, így kívánatos, hogy fő jellemvonása a szerénység és alázatosság legyen. Ez egy mérhetetlenül bántó és káros megközelítés. Akiből hiányzik a kellő öntudat, azt mindig mindenki lábtörlőnek fogja használni. Aki nem elég magabiztos, az mindig hajlamos lesz a szorongásra, a sértődésre, a féltékenységre. Aki nem gyarapítja megfelelően a vagyonát, annak sosem lesz miből adnia, s csupán a benne lakó irigység hízik. Aki nem fejleszti magas szintre a tudását, az sosem lesz képes belátni, ha téved. Aki nem hajlandó tenni saját magáért, az mindig a külvilágtól - Istentől, az államtól, a párttól, a munkaadójától, szüleitől, a házastársától, vagy épp a gyerekétől - fogja várni, hogy boldoggá tegyék. Semmi sem hiábavalóbb, mint az effajta passzív remény.

Természetesen a másik véglet sem optimális. A megalománia számos szépen ívelő sikertörténetet tett tönkre a világtörténelem során. Egy sor önmagán és a valós lehetőségein túlnőtt birodalmat ismerünk, melyek végül darabjaira hullottak, vagy végleg eltűntek. Látunk szépen teljesítő kisvállalkozásokat, amelyeket az erőn felüli terjeszkedés tesz tönkre. Közvetlen környezetünkben nap mint nap megtapasztaljuk a nagyzási hóbort összes ostoba formáját: indokolatlanul nagy ház, drága autó, s brutális költekezések csak azért, hogy az Adrián pihenő jacht húsz centivel hosszabb legyen a többinél. S ha már közélet: vélhetően a "merjünk nagyok lenni" felkiáltásnak sem az volt az eredeti üzenete, hogy túlburjánzó, mindent maga alá gyűrő állam jöjjön létre. Egy ország gazdaságáról sokat elmond az újraelosztás mértéke, vagyis hogy a megtermelt javakból a központi költségvetés mekkora szeletre tenyerel rá. Százötven éve Európában ez az érték átlagosan 8-10% körül mozgott, 12% felett már kiugróan magasnak számított. Manapság egészen más a helyzet, az EU legtöbb országában nagyságrendileg a GDP fele folyik át az államháztartáson. Vito Tanzi, a Harvard egyetem egykori közgazdászprofesszora szerint a stabil fejlődést leginkább szolgáló érték 30% körül mozog, ám ezt az optimumot a kontinensen csupán Svájc és a Baltikum államai közelítik meg. Magyarországot is a fojtogatóan magas, 50%-ot megközelítő érték jellemzi, s hiába növekszik a GDP évről évre, a központi költségvetés is ezzel lépést tartva hízik, nyoma sincs annak, hogy a piac szereplői friss levegőhöz jutnának. Ami pedig Trianont illeti: lehet siratni az elveszett országrészeket, s érezhetünk haragot a történelem egyik legigazságtalanabb békediktátuma kapcsán, ám ezek nem sokat segítenek. E kérdésben igazat adhatunk az egykori külügyminiszternek: az érintett országok EU-s tagságával a probléma jórészt rendeződött. A határok eltörlését követően már csak a nemzetiségi jogok betartatása marad napirenden, minden egyéb igény örök kielégületlenségre kárhoztató nemzeti gőg csupán.

Szóval, akkor most merjünk kicsik lenni, avagy merjünk nagyok lenni? Jómagam Gustave Flaubert gondolatát vallom: "A lehető legkevesebbet dobni a tengerbe a rakományból, hogy a hajó könnyedén haladjon: ez a bölcsesség." Azért születtünk e világra, hogy az elérhető legteljesebb életet éljük, maradéktalanul élvezve a Föld nyújtotta bőséget, folyamatosan gazdagodva anyagiakban, szellemiekben és lelkiekben egyaránt. Ilyen értelemben feltétlenül merjünk nagyok lenni. Ugyanakkor mindent, ami ami lassítja, vagy gátolja a fejlődést, érdemes hátrahagyni, e tekintetben sosem gáz, ha merünk kicsik lenni. Már csak azt kell kitalálni, hogy mit viszünk magunkkal az útra, s mi lesz az, ami a tenger fenekén végzi. Nem is nagy ügy.

Ha azt hinnénk, hogy ez a primitív, hazug és uszító frázis Marx valamely veretes művéből való, nagyot tévednénk. A Bibliából, egészen pontosan a Példabeszédek könyvéből származik. Ezzel természetesen nem az a baj, hogy az állítólag isteni sugallatra íródott szent könyv nem csupán helytálló tanítások gyűjteménye. (Bár ez lenne a legnagyobb bibliai melléfogás!) Sokkal inkább az a probléma, hogy ez a nettó ostobaság a mai napig velünk élő, sokak által igaznak hitt gondolat, mely csak arra jó, hogy az alapból meglévő irigységre még egy vastag réteg gyűlöletet is felhordjon. 

Először is azt kell megérteni, hogy a másik emberen uralkodni kizárólag erőszakkal lehet. Amikor valaki pisztolyt tart a fejünkhöz, kirámolja a lakásunkat, láncra ver bennünket, vagy bármilyen egyéb módon korlátozza a fizikai szabadságunkat, az illető lehet dúsgazdag, vagy ágrólszakadt, az égvilágon semmi jelentősége sincs. Bűne az agresszió, anyagi helyzetétől abszolút függetlenül. A feudális világban sem a nemesek és a jobbágyaik közti vagyonkülönbség jelentette a fő problémát, sokkal inkább a jogi aszimmetria, különös tekintettel az utóbbiak röghöz kötöttségére. Egészen döbbenetes az a morális mélyrepülés, amikor sokan összekeverik a határzárat a vasfüggönnyel, vagy amikor modern rabszolgaságról beszélnek képletesen. Képzeljük el azt a jelenetet, amikor Kunta Kinte bejelenti a gazdájának, hogy ezen az ültetvényen nem érzi teljesnek az önmegvalósítását, így inkább új munkaerő-piaci lehetőségek után néz...

Azt is érdemes látni, hogy az anyagiak hajhászása valójában egy igen békés szenvedély. Samuel Johnsont, a 18. századi költőt idézve: "Kevés olyan ártatlan foglalatossága van az embernek, mint a pénzszerzés." Jacques Savary, francia közgazdász így fogalmaz: "Az élet minden javainak a cseréje teszi a kereskedelmet, és a kereskedelem az élet minden nyájasságát." Tökéletes gondolatok, pontosan láttatják a lényeget: a tisztességes módon történő gazdagodás nem hogy rossz irányba változtatná a személyiséget, de egyenesen jobb embert farag az érintettből. A Példabeszédek könyve persze nem így látja: " a gazdagságra törő nem marad büntetlenül". Ez a gondolkodásmód legalább két okból hibás. Az egyik az, hogy összekeveri a pszichológiát a morállal. Helytálló volna, ha így fogalmazna: "aki kizárólag az anyagi haszonszerzésre összpontosít, annak beszűkül a látásmódja és egyoldalúvá válik a személyisége, így megfosztja magát a komplex létezés örömeitől". A bibliai szöveg ezzel szemben büntetésről beszél, ami a bűn ellentételezése, vagyis azt sugallja, hogy gazdagodni erkölcstelenség. A másik szempont, amiért az Írás téved, kifejezetten praktikus. Ha soha senki nem halmozna fel jelentős vagyont, úgy nem léteznének nagyobb beruházások, vagyis a gazdaság - és azzal együtt az általános életszínvonal - megrekedne egy rendkívül alacsony szinten, konzerválva az általános szegénységet.

"Aki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája!" - ez a gondolat már az Újszövetség lapjain keresendő. A jézusi tanítás hibátlan és világos: minél több emberi szükségletet tudunk kielégíteni, annál magasabbra jutunk. Ez valójában a kapitalizmus első számú leckéje. Minél jobb ár-érték arányú terméket és szolgáltatást tudunk piacra dobni, annál nagyobb forgalmat remélhetünk. És fordítva: minél nagyobb vagyonra teszünk szert, annál többet tehetünk a világért - munkahelyeket teremtve, produktumainkkal valós emberi szükségleteket kielégítve, s nem utolsósorban pozitív életpéldát mutatva. Akik Marx és Engels szemüvegén át látják a történelmet, azok az ipari forradalom időszakát a legsötétebb pokolnak gondolják, ahol a kiszolgáltatott és végtelenül kizsigerelt munkások embertelen körülmények közt robotoltak. Tiszta sor, hogy a korai 19. század jellemző munkahelye nem a légkondicionált iroda volt, ergonomikus forgószékekkel, kávéautomatával és csocsóasztallal. A makrogazdasági tények ugyanakkor mindennél többet elmondanak. A 18. századi Anglia átlagos életszínvonala nagyságrendileg megegyezett az ősi Babilonéval, vagyis évezredek teltek el jelentős fejlődés nélkül. Az ipari forradalmat követően azonban az egy főre jutó jövedelmek meredeken emelkedni kezdtek. Hasonló trendet látunk a világ népességméretét tekintve is: a gőzgép feltalálását követő száz év alatt megduplázódott a Föld lakossága. A tőkefelhalmozás, a kapitalizmus és a technológia robbanásszerű fejlődése sosem látott jólétet hozott a világnak. Amíg a középkor céhes ipara csupán egy szűk réteg igényeit tudta kielégíteni, addig az ipari forradalmat követő tömegtermelés a legszélesebb társadalmi igényeket szolgálta. Az üzemekben előállított termékek első számú célközönsége éppen az ott dolgozó gyári munkás volt.

Világos, hogy rém kellemetlen szembenézni a valósággal. Azzal, hogy az ember nagyban felelős a saját sorsáért, ezen belül anyagi helyzetéért is. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy "fizessenek a gazdagok!" Ám ez nem egyéb, csupán egy társadalmi méretű projekció, egyszerű bűnbakkeresés. Valódi történelmi tragédiákkal jár, amikor a gazdagokat kiáltjuk ki a szegénység okozóinak. Még azzal is jobban járna a világ, ha a szőkéket, vagy a púposokat okolnánk. Ugyanis attól, hogy néhány elvetemült milliárdos nemtelen célokra használja a vagyonát, még igaz marad, hogy senki sem tesz többet a szegénység felszámolásáért, mint a koncentrált tőke tulajdonosai. A gazdag nemhogy nem uralkodik a szegényen, de egyenesen a szolgálója annak. Nehéz lesz békés és bőséges holnapra ébrednünk, amíg ezt nem vagyunk képesek megérteni.

Kezdjük azzal, hogy még százhúsz évvel ezelőtt is mindössze 31 év volt a születéskor várható élettartam világátlagban, vagyis nem csupán a nők biológiai órája ketyegett vészes tempóban, de a férfiaké is. Valójában nem is a termékenység időszaka jelentette a szűk keresztmetszetet a gyermekvállaláshoz, hanem a magának a létezésnek a rövidsége. Elsősorban a tudományos-technikai fejlődésnek köszönhetően manapság egészen más a helyzet; egy átlagos földlakó 67 esztendős életpályát remélhet. (Ezen belül a japán nők 85,5, illetve a mozambiki férfiak 40,4 éves átlaga jelenti a két szélsőértéket.) Ez egy olyan elképesztő ugrás, mely alapjaiban formálta át az emberiség életmódját. Az, hogy a címbéli közmondás tökéletesen értelmét vesztette, a változások sorában talán a legkisebb jelentőséggel bír.

Mivel a korai halál réme nem fenyegeti az európai embert, a családalapítással sem kell igazán kapkodnia. A gyermekáldás optimális idejét valójában két, egymással ellentétes motiváció közti finom kötéltánc adja meg. Az egészségügyi szempontok értelemszerűen továbbra is a korai gyermekvállalás mellett szólnak. Sokáig azt gondoltuk, hogy kizárólag az anyai oldal a problémás, a legújabb kutatások azonban azt igazolják, hogy az apa életkora is meghatározó jelentőséggel bír. Az Indiana Egyetem felmérése szerint a 45 év feletti, friss apukák gyermekei körében három és félszer nagyobb az autizmus esélye, mint a fiatal apák esetében; a hiperaktivitás 13-szor, a mániás depresszió 25-ször, a pszichózis kialakulása pedig kétszer olyan gyakori. Igen ám, csakhogy az egzisztenciális szempontok a minél későbbi gyermekvállalás felé terelik a döntést. Semmi sem képes olyan kilátástalan mókuskerékbe helyezni az embert, mint a vagyontalan pályakezdőként történő utódnemzés. Az egészségügyi és pénzügyi szempontok mellett az sem árt, ha az optimális pillanatban rendelkezésre áll egy megfelelő partner, egy arra méltó és alkalmas szülőtárs. Enélkül nem sokat ér a józan matek.

A fenti dilemmát figyelembe véve három tipikus családalapító modellel számolhatunk. A klasszikus felállás szerint két húsz év körüli fiatal köt házasságot, s azonnal dolgozni kezdenek a família bővítésén. Tekintve, hogy a szülés a 20 és 29 év közötti életkorszakaszban tekinthető igazán ideálisnak, az utódok egészségét tekintve ez egy kifogástalan út. Egzisztenciális biztonságról viszont a legkevésbé beszélhetünk ebben az esetben. Valójában az éhező Afrikát modellezzük mikroszinten: első helyre téve a szaporodás szükségletét, mely döntésünk talán egyszer s mindenkorra lehetetlenné teszi, hogy jelentős pénzügyi megtakarításokat eszközöljünk. Ez a konzervált szegénység évezredes útja. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy két húszéves még mentálisan sem elég érett, hogy borítékolható konfliktusaikat képesek legyenek megfelelően kezelni. A 21. századi modell tíz évvel eltolja a családalapítást: a szülők a harmincas éveik első feléig várnak a gyermekvállalással. Ebben a verzióban megfordulnak az előnyök és a hátrányok: az anyagi biztonság és a mentális érettség oltárán feláldozzuk a fiatal petesejteket. A harmadik út, az aszimmetrikus modell az, amely ötvözi az előző konstrukciók előnyös oldalait. Egy húsz körüli nő és egy harmincas férfi kapcsolata elvileg minden felsorolt kívánalomnak eleget tesz. Ugyanakkor ez is - akár csak az előző kettő - csupán elméleti modell. Természetesen nem árt, ha már középiskolás fejjel élettervet gyártunk, azonban a családalapítás tipikusan olyan projekt, amelyet lehetetlen körzővel, vonalzóval előre megrajzolni, mondhatnánk: ember tervez, Isten végez. Még egy szimpla tonhalas pizzát is nehéz úgy megrendelni, hogy az pont fél egyre érkezzen meg, nemhogy egy életre szóló kapcsolatot. Sokan túl korán találkoznak az optimális szülőtárssal, amikor még élni, tombolni szeretnének. Mások túl későn, amikor már rég túl vannak a zeniten. E téren kétségtelenül jelentős a szerencse szerepe, persze ettől még a fent megfogalmazott egészségügyi, pénzügyi és mentális szempontok még érvényesek maradnak.

Létezik a kérdésnek egy makroszintű aspektusa is, amikor az utódnemzés kapcsán az eddig taglalt egyéni szempontokon túl valamiféle "magasztosabb" célt is megfogalmazunk. Amikor kötelességünknek kezdjük érezni, hogy a csökkenő magyarságot, európaiságot, kereszténységet, vagy bármilyen egyéb etnikai, kulturális, vagy épp vallási közösséget életben tartsunk. Ha létezik igazán beteg és értelmetlen gondolkodásmód, úgy ez a törzsi vonal feltétlenül az. (Emlékszünk még? "Leánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség:") Természetesen szó sincs arról, hogy az etnokulturális sokszínűséget többre kéne értékelnünk a homogén közösségeknél. Elég megnézni néhány nyugat-európai nagyváros külső kerületét, ahová napnyugta után már kevesen merészkednek. Ami igazán lényeges, az az, hogy egyéni életcéljainkat soha, semmilyen formában nem rendelhetjük alá semmiféle közösségi eszménynek. Sem a nemzetnek, sem a törzsnek, sem a családnak. Valójában a politikai vezetők felelőssége az, hogy intézkedéseikkel a nemzeti célok és az egyéni ambíciók egy irányba mutassanak. Ennek pedig egyetlen hatékony eszköze van: a radikális adócsökkentés. Sírhatunk, hogy elfogy Európa, elfogy a magyarság. Azonban a gyermekvállalási kedvet - akár húsz, akár harmincéves korban - semmi sem inspirálja jobban, mint a megnyugtatóan vastag bankbetét.

A német liberálisok nemrégiben törvényjavaslatot nyújtottak be a poligámia engedélyezése mellett. Bayer Zsolt, "a nemzet hangja" szilveszteri műsorában így kommentálta a hírt: "az elmebetegek átvették a hatalmat". Tényleg el lehet intézni ennyivel? 

Hogy némiképp tisztábban lássunk, először is érdemes visszalapozni Bayer 2016. január 26-án megjelent cikkéhez: "A konzervatív újságíró látott már meztelen nőt, volt kocsmában, volt részeg is, sőt, fiatal is volt, s liberális, ismeri a görbe utakat, megesett, hogy több nője is volt egyszerre, és egyáltalán nem akar úgy tenni, mintha szentté lehetne avatni." Kiderül tehát, hogy Zsolti is hús-vér ember, teljesen hétköznapi szükségletekkel, csak valamiért ezeket a késztetéseket bűnösnek véli. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert az intézményesített poligámia nem fér bele a keresztény-konzervatív világképbe, a görbe utak is csak fű alatt. Egyéb érve nincsen, ezért a következőket találja mondani: "Ne álljunk meg félúton! Hát akkor miért ne vehetnénk el a kutyánkat?" Bevallom őszintén, hogy kedvelem Bayer Zsoltot, különösen morális érzékét, érveléstechnikáját és szenvedélyét. Ám ezúttal mindezekből csupán az utóbbi maradt. Hogyan lehetséges egy teljesen egészséges, emberi szükségletet összemosni egy aberrált, beteg viselkedéssel? Ez filozofikusan teljes mélyrepülés.

A német liberálisok szerint nem az állam dolga eldönteni, hogy ki kivel, vagy kikkel szeretné leélni az életét. Mi a probléma ezzel a gondolattal? Istennek hála, a világ fejlettebb régióiban ma már olyan életet élhetünk, amilyet szeretnénk, sem az állam, sem az egyház nem szólhat bele, hogy otthonunkat kivel osztjuk meg. A három hónapja, 91 éves korában elhunyt Hugh Hefnert sem átkozta ki egyetlen pápa sem, sokkal inkább mondható, hogy köztiszteletnek örvendett. Érdekes, hogy amit testiség terén egyébként normálisnak, elfogadhatónak és szívünk szerintinek vélünk, azt képesek vagyunk kíméletlenül a tudattalanunkba száműzni, s a szemérmes felszínen egy ezzel ellentétes, formális világot építünk. A házasság intézményét évszázadokon keresztül az egyház tartotta kézben, jelenleg az állam fennhatósága alá tartozik. Elgondolkodtunk már azon, hogy van-e ennek bármiféle értelme? Csupán annyi, hogy tökéletesen értelmetlen vitákat folytassunk melegházasságról meg poligámiáról. Egy szabad világban fel sem merülnek ilyen kérdések. A házasodni kívánó két (három, vagy több) érintett elsétál valamelyik ügyvédhez, ahol szerződésbe foglalják a frigy releváns paramétereit és ennyi. (Akár még azt is, hogy mi lesz a közös gyermekek sorsa válás esetén.) Az ügyvéd pár gombnyomással, elektronikusan továbbítja a házasságlevelet a központi nyilvántartás részére, s már kezdődhet is a lagzi. Az egyházak pedig - akárcsak manapság - eldöntik, hogy mely formákhoz adják a nevüket, s melyekhez nem. Szimpla, működőképes rendszer, mellyel csupán az anyakönyvvezetők járnának rosszul, hiszen munkájukkal együtt zseniális szónoki képességük kibontakoztatásának lehetőségét is elveszítenék. No meg persze a hatalmát féltő állam, mert így eggyel kevesebb módon szabályozhatná a társadalmat. Az a tény, hogy az elmúlt negyven évben a felére csökkent a házasságkötések száma, pontosan megmutatja, mennyire álságos és felesleges a jelenlegi gyakorlat.

Valóban tudathasadásos állapotban élünk. A hivatalos kánon továbbra is a monogámiát tartja az egyetlen igaz útnak, s ebben nem csupán az állam és az egyházak rugalmatlansága a döntő. A társadalmi tudat is lassan változik. Gondoljunk csak arra, hogy mi jut eszünkbe az "erkölcsös" kifejezés hallatán! Kapásból a szűzies, hűséges jelzőket kezdenénk sorolni, még akkor is, ha tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a természetes morálnak semmiféle köze sincs a szexualitáshoz. Ugyanez a helyzet a monogámiával is. A kultúra, amelyben élünk, lépten-nyomon ezt a vonalat erőlteti. A regény-, dráma- és forgatókönyvíróknak generációk óta megélhetést biztosít az a feszültség, ami a formális, gúzsba kötött létezésünk és a vágyaink szerinti szabadság közt húzódik. Nem láttam olyan filmet az elmúlt húsz évben, ahol ne jelent volna meg a kapcsolatból való kikacsintás, a félrelépés, a szerelmi háromszög. Megértem én, hogy borzasztó lapossá züllenének a drámai jelenetek ajtócsapkodások és tányértörések nélkül; kevés feszültség van abban, amikor a főszereplő blazírt nyugalommal kíván jó mulatást a nem titkoltan kimaradásra induló induló párjának. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a többségnek kifejezetten sokba kerül ez a nagy, általános képmutatás. Egyesek bűntudattal, mások lemondással, megint mások a titkolózásból fakadó intimitásvesztéssel fizetnek a vaskalapos korszellemért.

Valószínűleg nem jött még el a poligámia ideje. Akár a kamaszok, görcsös társfüggőként kapaszkodunk egymásba. A feleségek egy része elnézi a férjek szexuális kalandozásait, csak érzelem ne keveredjen a dologba. A férfiak jelentős hányada elfogadhatónak tartja, ha ő maga kimaradozik, ám arról hallani sem akar, hogy neje is szeretőt tartson. (Világos, hogy a férfiakat és a nőket nem ugyanazok az evolúciós ösztönök mozgatják. A poligám hímek rendszerint minden potenciális zsákmányra rárepülnek, míg a hipergám nőstények csak az elérhető legnagyobb vadakat célozzák. Ez értelemszerűen azt vonja maga után, hogy a nők kalandozásai jobban veszélyeztetik a meglévő kapcsolatot. Azt azonban semmiképpen sem jelentheti, hogy ez az alkati különbség alapjául szolgálhatna a muszlim típusú jogi aszimmetriához.) Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy nem a tiszta szeretet mozgatja kapcsolatainkat, melynek elengedhetetlen feltétele, hogy megadjuk a másik számára a teljes szabadságot és örülünk a boldogságának, hanem a gőg, a kisajátítás, a veszteségtől való félelem. Az a szűk kisebbség, amely nyíltan felvállalja, hogy szeretni többet is lehet, önmagát poliamornak nevezi. Kapcsolataikat a nyíltság és az önkéntesség jellemzi, sem a féltékenység, sem a titkolózás, sem a kényszer nem fér bele a képbe. Ez kétségkívül egy magasabb tudati szint, a szabadság kiteljesedésének egy fontos lépcsőfoka. Kár erkölcstelennek bélyegezni, ahogy a prűdek és aszexuálisok szokták, avagy elmebetegnek, ahogy a konzervatív újságíró teszi.