Szeretem a jéghideg italokat. Ami azt illeti, elborzadva tekintek mindazokra, akik langyosan isszák a sört, vagy bármi egyebet. Hogy a jeges élményeket szomjazó szükségleteim minden időben kielégülést nyerhessenek, kettős biztonsági rendszert alkalmazok. A hűtőszekrényünk ajtajában sorakoznak azok a bontott palackok és italos dobozok, melyekhez sűrűn nyúlunk - kóla, ásványvíz, narancslé, tej -, illetve az alsó polcon ugyanezekből még egy garnitúra, ezúttal már fektetve és bontatlanul. A "first in first out" rendszer tökéletesen működik; idővel családom kevésbé szögletes tagjai is megtanulták, mi a rend. Ha elfogy a bontott nedű, helyére egy hűtött kerül, annak megüresedett helyét pedig ugyancsak feltöltjük. Nincsenek langyos órák - apa permanens boldogsága szavatolt. Történt azonban a minap, hogy bohém és szétszórt kamasz fiam - lenyelvén az utolsó korty Coke Zero-t - elmulasztotta családi kötelességét. Rés nyílott a pajzson - jóllehet ez önmagában még nem jelentett volna világtragédiát. Tudniillik a kettős biztonsági rendszer azért is szuper, mert ezeket az időről időre előforduló fegyelmezetlenségeket transzparenssé teszi, s apa még azelőtt orvosolhatja a bajt, mielőtt az katasztrófába torkollna. Igen ám, de gyermekeim anyja nem csupán szerető szülő, virgonc konyhatündér és szuperszexi bombacsaj, de segítőkész is egyben. Ezen a tikkadt hétfő délutánon kiszúrta a hűtőben mutatkozó hiányt, s azonnal cselekedett is. Figyelmét azonban sajnálatos módon elkerülte az a tény, hogy valamely istenbarma vendégünk a szombat esti murira egy hagyományos, cukros kólával érkezett - melyet érthető módon a kutya sem bontott meg egész éjszaka -, s ezt az ihatatlan löttyöt helyezte az elfekvő szekcióba. (Ilyet ma már szalonképes, önmagára adó ember nem fogyaszt.) A világégés innentől megállíthatatlan. Apa minden egyes hűtőnyitás után elégedetten konstatálja, hogy minden a legnagyobb rendben, a kupak színe semmiről sem árulkodik. Majd eljő a drámai pillanat, amikor kiürül az első számú palack, s a kéz a hűtő mélyére nyúl... Ordítás, toporzékolás, a világ elsötétül...

Amint a fenti sorokat gépeltem, azon tűnődtem, hogy innentől kezdve tényleg mindenki számára világossá válik: nem vagyok teljesen normális. Még csak ki sem kellett színeznem... Ami még ennél is rosszabb, hogy beleállok. Nem is igazán indulatból, sokkal inkább filozofikusan, kifejtve, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ott áll előttem ez a gyönyörűség, aki pár órával korábban épp ezt a világégést igyekezett megakadályozni (miközben öntudatlanul elhelyezte és élesítette a robbanószert), s most még egy litániát is végig kell szenvednie... Valóban, ez nem az a pillanat amikor bárki szívesen hallgatná a világtörténelem legcsúfabb fejezeteit a katolikus inkvizíciótól kezdve a szibériai munkatáborokig, melyek mindegyike egy-egy jobbító szándékú gesztussal indult. Ám én vagyok olyan barom, hogy rázúdítom. "Az igazi szeretetnek nincs szüksége módszerre." - hirdette Szalézi Szent Ferenc, és ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. A jóindulat valójában édeskevés, szeretni JÓL kell. Itt most elbuktunk mindketten; ha intellektuális értelemben igazam is volt, az érzelmi intelligenciám - szokás szerint - totális csődöt mondott.

No de elég ennyi az önostorozásból, lássuk a lényeget! Szeretni igenis jól kell, a másik valós szükségleteit figyelembe véve. Ha teszünk valamit a másikért, azzal jó esetben használunk, de semmiképpen sem szabadna ártanunk. Az éretlen, ügyetlen, figyelmetlen gesztusok a legtöbbször persze ártalmatlanok, megmosolyogtatók. Mint gyerekeink óvodáskori rajzai, melyek akkortájt könnyet csaltak a szemünkbe, ám azóta is a pincében porosodnak. Ha a borzalmas segítségnyújtás a téma, nekem elsőre mindig a Vaklárma című film egy jelenete ugrik be, melyben a Richard Pryor által alakított főhős átsegít az úton egy másik vakot, hogy aztán mindketten egy hidraulikus emelőn, majd egy teherautó rakterében találják magukat... Podcastjában Hajós András nemrégiben megosztott egy történetet: "Egy alapítvány azzal foglalkozott, hogy nagyon nehéz helyzetben, szinte a hajléktalanság határán élő cigány embereknek művészeti terápiát tartva, festeni, rajzolni tanította őket. Én is elmentem egy ilyen kiállításra. Volt köztük valaki, aki nagyon jó volt, nagyon jó portrékat rajzolt és a következőt találtam mondani neki: 'Hát ez iszonyú jó, ezzel elmehetnél a Vörösmarty térre dolgozni.' Akkor így nézett, láttam, hogy ez valahogy nem tetszik neki, ezért mondtam, hogy 'hát nem is tudom... egyébként igazad van, hogy annyira nem érdekel, öt-hatezret lehet egy ilyenért elkérni...' Erre félrerángatott egy alapítványi munkatárs és azt mondta: 'András, ez az ember egy hónapban nem lát ötezer forintot. Miről beszélsz neki? Mit akarsz neki mondani?' Jó szándékkal, teljesen vakon voltam a tekintetben, hogy kivel beszélek, és az én szavaim, jóindulatú, szép, szerintem igazságos, szerintem arányos szavaim neki mit jelentenek. És kiderült, hogy minden szándékom ellenére egy nagyképű, budapesti köcsög voltam, aki őt valamire - mint ahogy az mindig szokott lenni - leokította, és emlékeztette arra, hogy neki nincsen pénze, és ő Borsodban el van dugva az utca végére. Ezt sikerült összehoznom a legjobb szándékkal." Számomra rém tanulságos e monológ - mintha saját magamat látnám-hallanám. Világos persze, hogy óriási tragédia azért itt sem történt, ahogyan kies otthonom hűtőszekrényében sem.

Máskor persze sokkal nagyobb a baj. Én elhiszem például, hogy a bevándorláspártiak egy része szívből segíteni kíván. Még ha szürreális őrültségnek hat is, nem kétlem, hogy egyesek feladnák a jólétüket másokért. Ismerjük Maria Ladenburger szomorú történetét: a 19 éves lány önkéntesként dolgozott egy menekülttáborban. Egy afgán migráns megerőszakolta, megölte, majd a folyóba dobta. Az áldozat apja - egy magas rangú EU-s tisztségviselő - még lánya brutális meggyilkolását követően is kitartott bevándorláspárti álláspontja mellett: egy migránsokat segítő alapítványhoz irányította a gyászolók felajánlásait... Ugyanígy: én készséggel elhiszem, hogy az Ukrajnát pénzzel és fegyverekkel támogatók között is akad pár olyan, akit az őszinte segíteni akarás mozgat. Naiv és irracionális ugyan, de láttunk már ilyet. És persze abban is biztos vagyok, hogy a transzneműeket támogatók egy vékonyka szegmensét ugyancsak a jó szándék vezérli. A baj csak az, hogy ezeknél az jelenségeknél már nem babra megy a játék. E jótétlelkek miatt a többségi társadalom hoz aránytalanul nagy és értelmetlen áldozatot, sokszor valódi sorstragédiák formájában.

Bármikor is, ha segítséget nyújtanánk bárkinek, legalább öt kérdést érdemes feltenni magunknak:

• VAN-E BENNEM SZERETET? - Ha nincs, úgy tettem merő képmutatás, vagy politikai akció, rosszabb esetben elvetemült káoszteremtés.
• MEGKÉRDEZTEM-E A MÁSIKAT, MIT SZERETNE? - Alig hiszem, hogy bárkit meg kellene, vagy egyáltalán meg lehetne menteni, ha ő maga ezt nem kívánja.
• BIZTOS, HOGY JÓT TESZEK VELE? - Egy alkoholista, vagy egy heroinfüggő válaszát előre tudjuk, ha megkérdeznénk, mire van szüksége. Nem biztos, hogy egy újabb adag a megoldás, még ha ő úgy is érzi.
• MÁSOKNAK NEM ÁRTOK? - Lehet, hogy a hajléktalannal jót teszek, ha beengedem a társasházba. Viszont valószínű, hogy közben hatvan másik családnak okozok aránytalan méretű kellemetlenséget.
• VAN-E BENNEM ALÁZAT, HOGY BELÁSSAM, HA TÉVEDTEM? - A politikai színezetű kérdések esetén pont a gőg az egyik legnagyobb gond. Egyszerűen nem fér bele az imidzsbe, hogy álláspontot váltsanak az érintettek. Fegyveres konfliktus, vérontás, polgárháború, világégés kell ahhoz, hogy a jóemberkedők elkezdjék végre belátni, mekkora bajt okoztak.

Világos, hogy nincs mindig idő a mérlegelésre. Két hete egy szélsőségesen féltékeny elmebeteg - két hónapos ismeretség urán - a 13. kerületi Véső utcában halálra késelte barátnőjét. A ház lakói az egész borzalmas haláltusát végighallgathatták, de senki nem cselekedett, csak amikor már késő volt. Az egész történet úgy döbbenet, ahogy van. A mi szerencsénk az, hogy ilyen esetekkel csak ritkán találkozunk. A legtöbbször bőven van időnk átgondolni, hogy nyújtsunk-e segítséget, vagy sem.

Ha elképzeljük, miként működik a Teremtő, lelki szemeink előtt egy kényelmes bőrfotelben pihenő öregurat látunk; egyik kezében egy pohár Hennessy, a másikban egy méretes kubai szivar. Néhány milliárd éve elpöckölte az első dominót, azóta csak figyeli a mozit, s nem igazán szól bele a történetbe. (Talán ő maga írta a forgatókönyvet, s pontosan tudja, mi lesz a sztori vége. De az is lehet, hogy mindannyian improvizálunk csak, és semmi sincs előre eldöntve.) Egy biztos: Isten nemigen veteti észre magát. Nem tapasztalunk látványos csodákat, nem halljuk hangját, jelenlétét semmiféle fizikai módon nem érzékeljük. Nagyon úgy tűnik, hogy az Úr nem igazán érez késztetést rá, hogy közvetlen segítségnyújtással beavatkozzon a világtörténelem alakulásába. Vagyunk egy páran, akik azt érezzük, hogy őrangyal vigyáz ránk, ám ezt aligha tudnánk bármiféle módon igazolni. Ha őszintén hisszük, hogy Isten a képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, talán nekünk is épp ideje lenne elsajátítanunk ezt a mentalitást. Hogy adott esetben képesek legyünk nyugodtan ülni a fenekünkön. Hogy ne pattanjunk fel minden egyes alkalommal, amikor valakinek kikötődött a cipője, vagy folyik az orra. Mert nem csupán azt érdemes megtanulnunk, hogy mikor kell mentőövet dobni a másiknak, de jó ha felismerjük azt is, amikor erre az égvilágon semmi szükség nincsen. 

A miniszterelnök tusványosi előadásából sok mindent ki lehetne ragadni, a magam részéről mindenesetre a bevezetőt találtam legérdekesebbnek. Orbán kezdésként beszámol róla, hogy a román külügy részéről kapott némi instrukciót, miről szabad beszélnie és miről nem, illetve reagál is erre: "Azt ajánljuk, hogyha a román elnök eljön Magyarországra és előadást tart, amire mi hívogatjuk, akkor nem fogjuk neki megszabni, hogy miről és mit mondhat." Tisztán látszik, hogy a diplomácia frontján is minket jellemez a liberális attitűd, a szóban forgó demars ettől függetlenül pár szót biztosan megér.

Lássuk, mik azok a témák, melyek Románia érzékenységét sérthetik:

1. Nemzeti szimbólumok.
2. Kollektív kisebbségi jogok.
3. Nem létező romániai közigazgatási egységek.

Számomra egészen döbbenetes, hogy 2023-ban még mindig itt tartunk. Ez az állami szintre emelt kisebbrendűségi komplexus iskolapéldája. Immáron több mint száz esztendeje, hogy a Nagy-Trianon kastélyban aláírták a világtörténelem egyik legigazságtalanabb békeszerződését. Annak is 16 éve már, hogy Románia csatlakozott az Európai Unióhoz, így a két ország közti határ szinte jelképessé vált. Miért nem lehet felnőni ehhez a helyzethez? Miért zavar bárkit az Erdély, vagy a Székelyföld elnevezés? Miféle mimózaság az, amelyet sért a magyar trikolór, vagy épp a székely himnusz? "Azt is ajánljuk még a román testvéreknek, hogy vegyék figyelembe, hogy a jelenlegi legnagyobb román nemzeti ambíciót, a schengeni tagságot Magyarország teljes mellszélességgel támogatja, és fölhívjuk a figyelmüket, hogy 2024. július elsejétől az Európai Unióban magyar elnökség lesz, és a programunk kiemelt célja elérni Románia schengeni tagságát." Orbán Viktor szavai felnőttségről és európaiságról árulkodnak, ehhez képest markáns kontrasztként jelenik meg a román infantilizmus. Ha történtek is történelmi vétkek, a maiaknak már aligha kell szégyenkezniük, vagy bűntudatot érezniük azok miatt. Az európai sokszínűség jegyében meg kéne tanulni végre elfogadni és tisztelni egymás kultúráját és békében egymás mellett élni. Mi sem könnyebb ennél érett emberek számára.

A román külügy instrukciói között szerepel még, hogy Orbán ne tüntesse fel rossz színben a nyugati értékeket. Szomszédaink lelkületét ismerve az előbbi pontokon meg sem lepődünk, ám ez valahogy kilóg a sorból. Mi folyik itt, kérem? Tényleg ott tartunk, hogy Románia játssza az ideológiai csendőr szerepét Magyarországgal szemben? Vajon mit ígért Brüsszel ezen álszent felhívásért cserébe? Ez valami egészen szürreális stréberség. A kommunista időkben sok elvetemültséget láttunk, de olyanra nem emlékszem, hogy Ceausescu bármikor is rendre utasította volna Kádárt a szovjet birodalomhoz való ideológiai hűség tekintetében. A dolog már csak azért is groteszk, mert aligha találnánk olyan országot a kontinensen, amely távolabb helyezkedik a klasszikus európai értékektől, mint Románia. Vasile Dincu korábbi védelmi miniszter szerint kultúrájuk része a lopás, ezért az ezzel nem kalkuláló amerikaiakat nevezte felelősnek a Konstanca megyei légitámaszpontról lenyúlt, összesen kétmillió dollár értékű üzemanyag kapcsán... De nem is kell másfél évvel ezelőtti nyilatkozatokra hivatkozni, már az is sokat elárul Románia európai értékek iránt tanúsított elkötelezettségéről, ahogyan a szóban forgó demarsban fogalmaznak: érzékenységüket sérti a nemzetiségi jogok felemlegetése... Hol élünk, kezicsókolom? "Ne beszéljünk a kollektív kisebbségi jogokról. Jó, erről sem beszélek, csak megállapítom, hogy ezek léteznek és megilletik az itt élő magyarokat." Nos, ez is ilyen végtelenül egyszerű.

Valami egészen fura, önmagából kifordult világban élünk. Azt már megszoktuk, hogy Gyucsány Ferenc oktatja ki a kormányt demokráciából és jogállamiságból. Már azon sem akadunk fenn, amikor Cseh Katka vizsgálja a kabinet korrupciógyanús ügyeit. No de az, hogy Románia lett az európai értékek őrangyala... Ez még viccnek is borzalmas. 

Aligha ez volt a legsziporkázóbb beszélgetés, melyet valaha hallottam. Puzsér Róbert hozta a szokásos formáját: virtuóz módon szónokolt; minden jóízű röhögés, melyet a közönség produkált, az ő szavait kísérte. Kár, hogy zsigeri antikapitalizmusát elővéve csupa ökörséggel traktálta a nagyérdeműt. Vele szemben a libertariánus Ecsenyi Szilárd gyakorlatilag minden felmerülő kérdés kapcsán helyes és védhető álláspontot képviselt, igazán sajnálatos, hogy ezt - minden karizma híján - valami végtelenül sótlan kommunikációval adta elő. A legnagyobb gond nem is az, hogy a laikus hallgató simán Puzsért hozza ki a szópárbaj győzteséül. Sokkal bántóbb, hogy nem is alakult ki igazi nézetütköztetés; inkább csak párhuzamos monológokat hallhattunk. Kár érte, ez a diskurzus sokkal többet ígért.

Puzsér - mint mindig - ezen az estén is a marketinget kárhoztatja: "Az interneten nincsenek reklámok? Az internet elhozta nekünk a szabadságot, most már csak a mi tudatos, saját választásaink vannak? Mert egyre tudatosabbak a fogyasztók? Tényleg ebbe az irányba látjuk elmozdulni a közös tudatot? Hogy tesztoldalak működnek a termékspektrum minden elemére vonatkozóan, és ez alapján fogyasztanak az emberek?" Ebben a hozzáállásban nem az a legbántóbb, hogy leszólja az emocionális alapú döntéseket, miközben pontosan tudja, hogy választásaink oroszlánrésze érzelmi alapon történik. Még csak nem is az, hogy ezért a marketinget hibáztatja, miközben pontosan tudja, hogy az egyik legelemibb ösztönkésztetésünket ekézi. Már agytérfogatunk is elsősorban azért fejlődött ilyen indokolatlanul nagyra, hogy szavainkkal, gondolatainkkal minél hatékonyabban befolyásolhassuk, manipulálhassuk egymást, elsősorban a párválasztás során. A művészetek, a tudományok, a politika és az üzlet szinte csak melléktermékei a szexuális szelekció nyomán kifejlődött, tisztán reklámcélokat szolgáló, végtelenül kreatív elménknek. Az igazán visszatetsző az, hogy Puzsér kommunikációját is elsősorban a csomagolás adja el. Ha e szóban forgó vitáról lehántanánk a szónoki körítést és száraz tesztoldalakra bíznánk a tartalmi igazságok kielemzését, csúnya buktát könyvelhetne el. Pontosan tudja magáról, hogy jól forgatja a szót, szereti is hallani és hallatni a hangját. Egészen groteszk a reklámok világának zsigeri gyűlölete egy olyan ember részéről, aki még önmagát is jórészt marketingből építi fel.   

A libertárius gondolat legfőbb kritikája minden esetben a társadalmi szolidaritás hiánya, e kérdés természetesen a kétórás beszélgetés során is napirendre került: "Amikor az állam megpróbál atyáskodni, akkor valahogy mindig náluk marad, a politikai érdekkörnél ez a pénz, és aztán bambán nézzük, hogy jé, hát nem osztották újra. Jé, a fene nagy vadkapitalista Egyesült Államokban sokkal szolidárisabbak a gazdagok. (...) Hogy lehet ez? Azért, mert itt már elfojtották a szolidaritást, itt már kihalt belőlünk, remélhetőleg nem örökre, de elaltatták bennünk ezt a képességet. És miért? Mert hazudtunk magunknak, önáltattuk magunkat, hogy egyenlőek vagyunk. Tehát amikor álszent módon megjegyzed, hogy a vadkapitalizmus elhozná a farkasok korszakát... valójában pont a szocializmus szavatolja azokat a jogi garanciákat, hogy a farkas farkas legyen, a bárány meg bárány. Az úgynevezett vadkapitalizmusban azonban legalább lehetőség lenne, hogy a sikeres ember önzetlenül, magától adjon. Az az igazi segítség, amikor én közvetlenül, hathatósan, közvetítő nélkül - aki majd eldicsekszik négyévente a politikai kampányban - tudok segíteni. Ettől lenne egészséges a társadalmunk." Ezek Ecsenyi Szilárd szavai, melyekkel jómagam ugyan maradéktalanul egyetértek, Puzsér Róbert azonban a legkevésbé sem: "Az a helyzet, hogy a gazdagok adakozása a legrosszabb, a legalja, a leghitványabb kamu és szélhámosság. Kenjék a hajukra a jótékonyságukat, meg az adományaikat! Vegyenek részt a közterhekből!" A semleges hallgató e ponton akár azt is mondhatná: mindkét álláspont legitim és egyenrangú; egész egyszerűen másként gondolkodik egy jobbos és egy balos. Azonban Ecsenyi Szilárd elszalasztja a lehetőséget, hogy bemutassa: filozofikus tekintetben e két megközelítés korántsem egyenértékű. Nem tér ki rá, hogy a homo sapiens alapbeállítottságától függetlenül a jobboldali gondolat a helyes és logikus. Ugyanis vagy az van, hogy az ember természeténél fogva jó és adakozó - ez esetben az állami újraelosztás totál felesleges, a társadalmi szolidaritás, az elesettek felkarolása automatikusan, külön szervezés nélkül, decentralizált módon megvalósul. Vagy pedig az a helyzet, hogy az ember sokkal inkább önző és kíméletlen - no de akkor a minket képviselő állam miért is legyen másmilyen?

"Az emberek különböznek, valóban. De amellett, hogy az emberek nem egyenlőek - és tényleg rettenetes elképzelés volt géppisztollyal egyenlősíteni őket, rettenetes következményei lettek a 20. században -, ennek ellenére úgy gondolom, hogy egyenlőként méltányos bánni az emberekkel. Mert az ember nem pusztán a képességeinek, a tanultságának, a szemszínének, a testmagasságának és mindazon jellemzőinek az összege, melyek megkülönböztetik. Hanem ennél több. Az ember mérhetetlen entitás." Nos, ezek azok a puzséri mondatok, melyeket bármely kommunista párttitkár, egyházi prédikátor, házasságkötést celebráló anyakönyvvezető, vagy épp évzáró beszédet tartó iskolaigazgató megirigyelhetne. A semmitmondás csúcsteljesítményei, ráadásul ezt még percekig képes ragozni, szónoklatába szőve az "emberi méltóság" kifejezést, mely ugyancsak kevéske konkrét tartalommal bír. Ecsenyi Szilárd ezúttal is csendben hallgatja végig és egyetlen szóval sem reagál, holott ez az a mérföldkő, ahol a különböző filozófiák elválnak és más-más csapásokon folytatják útjukat. Mit jelentsen az, hogy "egyenlőként méltányos bánni az emberekkel?" Törvény előtti egyenlőséget? Mert akkor nincs miről beszélni, a barbárokon - nácikon, kommunistákon, hindukon, muzulmánokon és woke-progresszíveken - kívül mindenki egyetért; Puzsér és Ecsenyi akár kezet is foghatnak és evezhetnek tovább egy újabb témára. Avagy gazdasági egyenlőséget? De az meg maga a színtiszta kommunizmus! Egészen lelombozó, hogy egy kétórás beszélgetés során (mely tele van meddő prédikációkkal), nincs öt percük arra, hogy kölcsönösen tisztázzák, mit értenek egyenlőség alatt; illetve hogy a kevésbé egyenlőek közül ki és milyen mértékben támogatandó. Talán nem is képviselnek mérhetetlenül távoli álláspontokat, ám ez sosem fog kiderülni, mert mindketten csak a saját monológjukat erőltetik.

A vitaest egyik fő témájává nőtte ki magát a a lobbitevékenység, a korrupció, illetve a gigahatalommal bíró multinacionális cégóriások problémaköre. Hogy mindez gondot jelent, abban a felek maradéktalanul egyetértenek, csupán megoldási javaslataik térnek el. Puzsér a piacot korlátozná, Ecsenyi az államot. Igen jellemző az a pillanat, amikor az ország kritikusa kérdőre vonja beszélgetőtársát: hogy van az, hogy a korrupt politikust elítéli, de a lobbistát nem? Érdekes, hogy ez a kérdés a témát taglaló minden létező fórumon előkerül, mintha morális analfabéták társalognának. Mintha nem lenne nyilvánvaló és óriási különbség a magánszféra és a közszféra között! Könyörgöm: egy lobbista csupán a saját és a vállalata érdekeit képviseli, és nincs is egyéb dolga. Ez a küldetése, ezért kapja a fizetését, a jutalékát. Teljesen értelmetlen dolog volna lelkiismeret-furdalást éreznie azért, mert a környezetét a saját képére, a saját érdekei szerint igyekszik formálni. Ezt tesszük évezredek óta. A politikus azonban közpénzekkel játszik, ezért az ő morális felelőssége köszönőviszonyban sincs a lobbistáéval. A választópolgárokat annak sokszorosával károsítja meg, amit ő maga zsebre tesz, amikor az adódollárok (eurók és forintok) a hadiiparba, avagy bármely más, állami megrendelésben, illetve támogatásban részesülő szektorba vándorolnak. Persze, lehet értelmiségi szalonbeszélgetéseket folytatni a piaci szférában megjelenő megvesztegetésekről. Lehet eltartott kisujjal elhatárolódni a munkájukat végző lobbistáktól. De ha képesek vagyunk különbséget tenni közpénzek és magánpénzek között, úgy képesek leszünk arra is, hogy a korrupció fogalmát kizárólag a politikusokhoz kössük. A többihez ugyanis semmi közünk.

Sokan sokféleképpen értelmezzük az IDEOLÓGIA kifejezést, s ez így van már több mint kétszáz esztendeje, mióta először papírra vetették e szót. Egyesek minden filozófiai irányzatot ezzel az elnevezéssel illetnek, mások megkülönböztetnek politikai, vallási és egyéb ideológiákat. Ami engem illet, jómagam kevés dologban értek egyet Marx és Engels gondolataival, egyben azért feltétlenül: ők az ideológia fogalmát negatív jelentéstartammal ruházták fel, s olyan eszmerendszereket soroltak ide, amelyek hamisak, megalapozatlanok, a valóságtól elrugaszkodottak, homályos, gyermeteg ábrándokra épülők. Pontosan ugyanilyen értelemben használom én is e szót: íróasztal mellett kitalált, ártatlan formájában megmosolyogtató, fanatizmussal társítva pusztító filozófiát értek alatta (megjegyezve, hogy Marx és Engels is épp egy ilyet alkotott). Természetesen szó sincs arról, hogy mindentudóként én magam döntöm el, hogy mit sorolok az építő, az ideológiamentes; illetve a mérgező, az ideologikus filozófiák közé. Meglehetősen egzakt szempontok segítenek az eligazodásban.

Az első ilyen szempont a lehető legegyszerűbb: ahhoz, hogy ideológiáról, illetve vallásról (e kettőt akár szinonimaként is használhatjuk, az istenhit nélküli ideológiákat gúnyolandó), vagyis eszmerendszerről beszélhessünk, egy valódi mémkomplexre van szükség, nem elég egyetlen aprócska gondolat. Márpedig a libertarianizmus (a klasszikus liberalizmus) nem több annál: ne kezdeményezz erőszakot! Minden egyéb ennek az egyszerű alapelvnek a továbbvitele, kifejtése. Ez olyannyira karcsú üzenet, hogy már mennyiségi tekintetben sem nevezhetjük ideológiának. Ahhoz ennél sokkal több, sokkal szerteágazóbb fantáziavilágra van szükség.

Azon túl, hogy a non-agresszió elve szimpla, mint az 1x1, ráadásul nem is közöl semmi újat: minden valamirevaló civilizáció alapeszménye Hammurapitól napjainkig. A "Ne ölj!" és a "Ne lopj!" parancsolatok valamennyi jelentős törvénykönyvben szerepelnek. Pont úgy, ahogyan az 1-es is alapvető szerepet játszik a matematikában, közös osztója minden más számnak, még a prímeknek is. És ahogyan nem válik matekprofesszorrá az ember csak azért, mert ismeri az 1-es számjegyet, a non-agresszió elvének ismerete és elfogadása sem jelenti azt, hogy valami hihetetlenül új filozófiát hoztunk volna létre. Egyszerűen azonosítottuk a különböző civilizációk közös magját, elengedhetetlen bázisát. A morálfilozófia ott kezdődik, amikor rámutatunk, hogy a sokféle ideológia - kereszténység, iszlám, kommunizmus, nácizmus, woke-progresszió - miként rúgja fel ezt a civilizációs minimumot. De ezzel már új fejezeteket nyitnánk. Itt elég, ha annyit rögzítünk: lehetetlen önálló ideológiaként számon tartani azt az egyetlen maggondolatot, amely ráadásul alappillére mindenfajta emberi együttélésnek.

Lépjünk még eggyel tovább, de maradva a matematikai logikánál! Ha annak idején sikerült leérettségiznünk, úgy képesek voltunk bebizonyítani Pitagorasz tételét. Ha ezzel megvoltunk, ebből egyenesen következett Thalész tételének bizonyítása is, anélkül, hogy bármilyen új elemre szükségünk lett volna. Így épül fel a tudomány, és így épülnek fel a következetes filozófiák is. Ha a liberalizmus alaptézise az, hogy nem korlátozzuk egymás szabadságát, úgy ezt az általunk létrehozott liberális állam sem teheti meg. Nem sorozhat be katonának; nem tilthatja sem a prostitúciót, sem az alkohol-, illetve drogfogyasztást; s nem mondhatja, hogy vasárnap zárva kell tartanom a boltom. Épp ellenkezőleg: az államnak pontosan az a feladata, hogy megvédje ezt a szabadságunkat - rendőrséggel, honvédséggel, határvédelemmel, jogrenddel. Ha mindez teljesül, úgy egy konzekvensen felépített világot látunk, mindenféle ideológiai felhang nélkül. Volt egy alapértékünk, s minden egyebet ebből eredeztettünk. Az ideológiákat a legkevésbé sem jellemzi ez a fajta következetesség. Többek között attól válnak ideológiákká, mert építőelemeik impulzív módon jelennek meg; egymásból nem következnek, mi több: néha tökéletesen szembemegy egyik a másikkal. Vegyük például a kereszténységet, mely elvileg Jézus tanításaira épül. Vajon az áteredő bűn, a tisztítótűz létezése, a gyónás intézménye, vagy épp a papi nőtlenség miképpen következik az evangéliumokból? Természetesen sehogy, tökéletesen öncélú egyházi dogmákról és szabályokról van szó, melyek kapcsán még a vallás főbb ágai sem képviselnek azonos álláspontokat. Vagy tekintsük a nácizmust! E mémkomplex egyik alapköve a szociáldarwinizmus, melynek értelmében - az állatvilághoz hasonlóan - az emberi társadalomban is a legalkalmasabb csoportok képesek fennmaradni, szaporodni, szelektálódni. Ebből a gondolatból miként következnek a gázkamrák??? (Nyilvánvalóan sehogyan. A túlélésre alkalmatlanok előbb-utóbb el fognak tűnni a történelem süllyesztőjében, ahogy ez számos néppel meg is történt. A zsidóság nem ilyen, ellenkezőleg: számos területen bizonyították rátermettségüket. De a kevésbé sikeres népek megsemmisítését sem indokolja az alaptézis. A haláltáborok tehát nem csupán embertelenek, de a központi tanítással sem összeegyeztethetők.) És persze megemlíthetjük korunk fő vallását, a woke-progressziót is, melynek nincs két eleme, amely kompatibilis lenne egymással. A liberalizmusból eredezteti magát, de minden egyes tantétele a tiltásról és a korlátozásról szól; az empátiát és a békét hirdeti, miközben kíméletlen és háborúpárti; százféle áldozati csoportot kíván felkarolni, miközben ezek egymásnak is ádáz ellenségei, lásd: nők és transz nők, zsidók és muszlimok stb. Muszáj látni: ahol következetlenségek sorát látjuk, az az eszmerendszer azonnal rászolgál az ideológia megnevezésre. Ezzel szemben minden olyan gondolati szál, amely szilárd alapról indul, konzekvensen építkezik, s mellőzi az önkényes, impulzív elemeket, megérdemel annyi tiszteletet, hogy nem pakoljuk egy kosárba a gyermeteg utópiákkal és ijesztő disztópiákkal, s legfőképpen, hogy nem csúfoljuk ideológiának.

Értem én, hogy a klasszikus liberalizmust támadják jobbról és balról egyaránt. Olyan az érzésem ilyenkor, mint amikor egy kövér famíliában valaki életmódváltásba kezd, s hirtelen iszonyatos ellenszélben találja magát a családtagok mindegyike részéről. Logikus, hiszen ha sikeres lesz, úgy azzal a többieknek is tükröt tart majd; többé nem hivatkozhatnak a genetikára, csakis a saját lustaságukra. A különböző ideológiákat éltetők is pont így tesznek: mindent elkövetnek, hogy a magukéhoz rontsák a tiszta eszméket. Én ehhez a legkevésbé sem kívánok asszisztálni. Muszáj kimondani, hogy a klasszikus liberalizmusnak semmi köze a vallásos, beteg, következetlen ideológiákhoz. Valójában még eszmerendszernek sem nevezném, hiszen mindössze egyetlen gondolatból sarjad: ne kezdeményezz erőszakot! Ez ilyen végtelenül egyszerű.

Az utóbbi esztendők során alig találkoztunk bántóbb szitokszóval, mint a populizmus. S bár politikafilozófiai értelemben létezik bal- és jobboldali változata is, a hús-vér valóságban kizárólag az utóbbival találkozunk. Ennek egyszerű az oka: a populista jelző olyan bélyeg, amelyet jellemzően a balliberálisok sütnek az általuk nem szívlelt politikusokra és azok eszköztárára, amennyiben zsigeri gyűlöletük alapján nácit kiáltanának, ám arra az égvilágon semmi jel sem utal. Homályos jelentésű indulatszóról beszélünk tehát, mindazonáltal pár szót bizonyosan érdemes áldozni a mögöttes tartalomra.

A populizmus egy olyan politikai tendencia, melynek elsődleges - vagy akár kizárólagos - célja a tömegek megnyerése. Ennek érdekében számos megkérdőjelezhető eszközt használ. Legjellemzőbb vonásai:

• ideológiamentesség,
• ellenségkép-gyártás,
• kommunikáció a néppel,
• felelőtlen gazdaságpolitika,
• összeesküvés-elméletek.

Lássuk, miként fest mindez a gyakorlatban!

IDEOLÓGIAMENTESSÉG

A populizmust leíró valamennyi meghatározás azzal indít, hogy e politikai irányzat nem követ semmiféle kőbe vésett ideológiát, ezzel szemben a népszerűséget, a nép kegyeit hajkurássza. Az érdekesség ebben csupán az, hogy amit a kritikusok negatívumként tálalnak, az valójában a legtisztább érdem. Tekintve, hogy a világ valaha volt minden társadalmi bűnét, diktatúráját és népirtását valamely ideológia nevében követték el, nyugodt szívvel kijelenthetjük: semmi sem jobb az ideológiamentességnél. Ha egy politikai erő hitet tesz a béke, az egyén szabadsága és a magántulajdon tisztelete mellett, ennyi elég is - minden egyéb ideológia csak árt a világnak. Arról nem is szólva, hogy mindenféle tisztességes politikának csupán egyetlen célja lehet: a polgárok biztonságának és jólétének őrzése. Épp ezért elég fura, ha bárki kifogásolja azt, hogy egy kormányzat a nép kegyeit keresi. Ha a hazai ellenzéket, illetve a nemzetközi baloldalt tekintjük, többnyire ezen a térfélen sem látunk semmiféle következetes ideológiát. Természetesen jobb is így; ha már választani kell, ezerszer inkább egy következetlen, populista baloldalt, mint konzekvensen marxista irányultságút.

ELLENSÉGKÉP

A balliberális kritika egyik fő állítása, hogy a populisták két táborra osztják a világot: a tisztességes köznépre és a korrupt elitre - ez utóbbiból folyamatosan támadható ellenségképet kreálnak. Brüsszel, EU, Soros, Biden-adminisztráció stb. Ezen persze lehet fintorogni, a kérdés csupán az, hogy van-e kivétel ez alól. Vajon Trump, Erdogan, vagy épp Orbán nem pontosan ugyanilyen, falra festett ördögkarakterek? Vajon a baloldal nem éppen ugyanezt a játszmát űzi? Egyedül azon lehetne vitatkozni, hogy a tyúk volt előbb, vagy a tojás; vagyis hogy ki kezdte ezt az egész gyűlölet-kampányt. Hitem szerint már a populizmus fogalmának megalkotása sem szól másról, mint tudatos ellenségkép-gyártásról. Klasszikus kommunista trükk: vádold meg az ellenfeledet azzal, amit te magad művelsz! A hazai ellenzék utóbbi 13 évét elnézve egyetlen következetesen sulykolt üzenet látunk: O1G. Mi ez, ha nem színtiszta populista elem?

KOMMUNIKÁCIÓ A NÉPPEL

A populisták jellemző vonása az is, hogy időről időre megkérdik a választópolgárokat egy-egy aktuális társadalmi ügy kapcsán. Fel nem fogom, hogy ebben mi a rossz. A balliberálisok e tekintetben kétségkívül másként járnak el: ők aztán magasról tesznek rá, hogy mint kíván a nép. A legarcátlanabb módon Annalena Baerbock, német külügyminiszter fogalmazott: "Nem számít, mit gondolnak a választóim..." A progresszív ámokfutók ezért nem is kezdeményeznek sem népszavazásokat, sem nemzeti konzultációkat. (Karácsony Gergely nemrég megpróbálkozott egy "lakógyűléssel", elég gyengécske érdeklődés mellett. Hiába, a nép hangján szólni, a választó tényleges igényeit felmérni - ez valahogy nem az ő műfajuk...) Ami a legszörnyűbb, az természetesen a mögöttes attitűd: ők, az önmagukat erkölcsi piedesztálra emelők - meggyőződésük szerint - mindent sokkal jobban tudnak, mint az egyszerű pórnép. Mérhetetlen gőg, totális lenézése az átlagembernek. Nem is értem, hogy ez a fajta hozzáállás mitől szimpatikusabb bárkinek, mint a populista, a társadalommal valódi kommunikációt folytató irányvonal.

GAZDASÁGI DÖNTÉSEK

A populista, vagyis a választók körében népszerű intézkedések lehetnek jobb- és baloldaliak egyaránt. Tipikusan jobboldali elem például az adócsökkentés, amely morálisan minden esetben megsüvegelendő; makroökonómiai tekintetben pedig nincs olyan komolyan vehető szakember, aki problémásnak látná. A gondokat minden esetben a baloldali intézkedések okozzák: támogatások, segélyek, választások előtti osztogatások, ársapkák stb. Ezek kapcsán abszolút jogos minden kritika, különösen akkor, ha a költségvetési hiány, illetve az államadósság felelőtlen elszállásával járnak. Csupán a hitelesség az, ami megkérdőjelezhető. A populista politika kritikusai ugyanis aligha tudnak megfelelő alternatívát kínálni. Pontosan tudjuk: a baloldali pártok a szociális háló szélesítésében, a jóléti kiadások növelésében, alapjövedelemben és egyéb fincsi ostobaságokban gondolkodnak. Aligha marad bármi alapjuk a populista néppártok savazására ezek jócskán szelídebb verzióiért.

ÖSSZEESKÜVÉS-ELMÉLETEK

A populista kormányzatok jellemző bírálata, hogy felülnek a konteóknak, mi több, maguk is terjesztői a különböző összeesküvés-elméleteknek. Ez szervesen kötődik az ellenségkép-gyártáshoz: valójában falra festett ördögökkel vívnak csatát - állítják a balliberálisok. Ők ha kell, megesküsznek rá, hogy nem létezik Soros-terv; nem kíván senki migráns-inváziót; a bevándorlók jellemzően békés emberek és a nyugati nagyvárosokban hiába keresnénk no-go zónákat; a Big Reset is csupán jobbos rémkép; az LMBTQ-mozgalmak tagjai a gyermekvédelem elszánt hősei; és mindenki békepárti Kaliforniától Finnországig... Ezzel a flegmán megvető attitűddel csupán egyetlen problémát látok: az összeesküvés-elméletek a múlt ködébe vesznek, helyettük ma már sokkal inkább összeesküvés-gyakorlatokról beszélhetünk; azok a jelenségek, melyek pár éve még megmosolyogtató konteóknak minősültek, ma már a nemzetközi tévécsatornák vezető hírei, sőt számos nyugati országban már a törvényeket is az őrület szüli. Alexander Soros immáron nem csinál titkot abból, hogy nagyívű politikai tervekkel bír; a hazai ellenzék szponzor-megbízói is tisztán látszanak; Németország már a demokrácia látszatára sem ad, amikor a belső elhárításuk nyíltan beleszól a helyi választásba; s miközben Franciaország lángokban áll, már az EU sem fű alatt kívánja bevándorlóországgá zülleszteni a kontinens valamennyi nemzetét, kvóta-elképzeléseiket - transzparens módon - tűzzel-vassal érvényesítené. A világ káoszteremtői kiléptek a félárnyékból, s immár büszkén vállalják beteg vízióikat.

Amikor társadalomfilozófiáról gondolkodunk, legtöbben azonnal felvázolunk egy skálát, melynek egyik végpontja a tökéletes, de legalábbis optimális világot, a másik a földi poklot jelöli ki. Az előbbi az egyén nagyfokú szabadságát biztosítja mind a magánélet, mind a gazdaság szférájában. (Ezt nevezhetjük akár libertárius világnak is.) A másik végpont a totális diktatúra, melyben a polgár úgy él, mintha életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték volna. Amikor a populizmust méltatjuk, érdemes elhelyeznünk e skálán, csak hogy lássuk, mivel is van dolgunk. A balliberális fősodor pozicionálása szerint ők maguk képviselik a tökéletes világot, a földi mennyországot és az egyén lehető legteljesebb jólétét. (Ezért is felesleges kommunikálniuk a néppel, hiszen ők pontosan tudják, mi a jó...) Hozzájuk képest a populisták a skála másik végpontjához közelítenek, s ha nem is totális diktatúrák (ekkorát hazudni azért nem lehet), de azok előszobáját jelentik. A konzervatívok ezt egészen másképp látják. Szerintük ők állnak közelebb a szabadság eszméjéhez, s a balliberálisok egyre elvakultabb ideológiai ámokfutása sodorja a diktatórikus berendezkedés felé a társadalmakat, így a populizmus valójában védőbástyát jelent az őrülettel szemben. Ha figyelmesen tekintjük a nagyvilág híreit; ha csak pár percre elgondolkodunk azon, mit is takar a populizmus fogalma, egész biztosan arra fogunk jutni, hogy minden negatív vonása mellett is még mindig ez a kisebbik rossz. Nincs ebben semmi meglepő: százszor inkább választanánk az ideológiáktól mentes, cinikus és korrupt világot, mint bármiféle radikális elmebajt. Nem is lehet kérdés.

Elég volt megnézni Bedő Imre egyetlen videóját, a YouTube azonnal kínálni kezdte a többit is. Természetes-e a monogámia, és ha nem, akkor miért igen? című monológját muszáj volt azonnal végighallgatnom, már csak azért is, mert régi vesszőparipámról van szó.

Nyilván előre tudtam, hogy a lényeget tekintve nem fogok egyetérteni a Férfiak Klubja alapítójával, mindenesetre érdemes leszögezni: néhány fontos részletkérdésben tökéletesen igaza van. Rendkívül tisztességes tőle, hogy az ideológia oltárán nem kívánja felégetni a valóságot, így minden további nélkül elismeri: "Az ember, mint emlős állat, genetikailag nem monogám." Valójában itt be is fejezhetnénk, hiszen ez mindennél többet mond, elég megnézni legközelebbi rokonainkat, a csimpánzokat és a bonobókat. Csakhogy így meglehetősen karcsú maradna e poszt, mi több: a kérdéses videó sem nyúlhatna négy percnél tovább... Ugyancsak le a kalappal Bedő előtt, amiért nem kíván sem isteni törvényekre, sem erkölcsre hivatkozni - intellektuálisan könnyen belátja, hogy a tekintélyelvű érveléssel nézői, hallgatói zömét elveszítené; s valószínűleg azzal is tisztában van, hogy a szexualitásnak semmi köze a morálhoz. (A testiség megítélése kultúrafüggő, vagyis változó. Az erkölcsi sarokpontok ugyanakkor kőbe vésettek, kultúrákon átívelők.) A monogámia melletti egyetlen érv, amelyet Bedő Imre e videóban elénk tár, a közös gyermekek felnevelésének hosszútávú projektje, illetve az utódok optimális érzelmi fejlődése. Messzemenően egyet lehet érteni: semmi sem olyan jó egy gyerkőcnek, mint egy harmonikus, stabil, tradicionális családban felnőni. Nincs olyan pszichológiai kutatás, amely ettől eltérő megállapítást tenne. A közvetlen tapasztalataink is ezt erősítik: a kiegyensúlyozott gyerekek többnyire szerető anyával és apával bírnak; az elvált szülők csemetéi közt sokkal több problémás esetet látni. Eddig az egyetértés, innentől muszáj vitatkozó üzemmódba kapcsolnom.

"Új modellnek azt lehet tekinteni, ami hogyha modellként a társadalomban működik, akkor az az élet továbbadásáról gondoskodik társadalmi szinten." A problémát itt főképp a kollektivista megközelítésben látom. Amikor az egyén a saját szexualitása, életvitele kapcsán döntést hoz, abban többnyire semmiféle társadalmi szempont nem játszik szerepet, és addig jó, amíg ez így van. Semmi sem betegebb, mint megfelelni egy olyan külső normának, amelyet nem ránk szabtak. Igaz ugyan, hogy csoportérdek a család, a nemzet, a faj fennmaradása. Igaz az is, hogy a túlnyomó többség - erre rímelő módon - egyéni késztetést is érez a gyermekvállalásra (nekem is van kettő, életem legjobb döntései), ám ettől még lehetnek olyanok, akik nem kérnek desszertet; akik nem kívánnak részesülni ebből a páratlan örömforrásból. Az ő döntésük éppen olyan legitim és tiszteletreméltó, mint azoké, akik családot alapítanak. Teljesen érvényes modell tehát az is, amelyben az egyén nem örökíti tovább génállományát, még akkor is, ha ez - tudatos döntéssel alátámasztva - csak nagyon keveseket érint. (A gyermektelenek többsége szíve szerint vágyna családra, csak az sehogy sem akar összejönni.)

"A probléma az, hogy aki lejáratos házasságot tervez, tehát aki úgy gondolja, hogy ezt a házasságot most hat-nyolc évre tervezem, és utána megyünk tovább, mert nem lehet egy emberrel annyit kibírni, azoknak nem lesz gyereke." Kedves Imre, a valóság ezzel szemben az, hogy ilyen egyszerűen nem létezik. SENKI sem tervez lejáratos házasságot. Mindössze kétféle eset lehetséges: vannak, akik képtelenek az elköteleződésre, ők nem is járulnak az oltár elé (ilyen vagyok magam is, ennek ellenére 26 éve élek együtt az asszonnyal, egyre nagyobb harmóniában); és vannak azok, akik képesek rá - ez utóbbiaknak meg sem fordul a fejükben, hogy frigyük valaha is véget érhet. Természetesen értem Bedő álláspontját: abszolút pozitív a gondolat, mely szerint a problémás, de működőképes kapcsolatokat érdemes inkább megjavítani, mintsem felrúgni. De ennek nem az az útja, hogy már a kezdet kezdetén levehetetlen béklyót aggatunk egymásra. Ez a gyengék és tudattalanok eszköze. A tudatos ember fenntartja magának a lehetőséget, hogy BÁRMELYIK PILLANATBAN véget vessen bármely kapcsolatának. (Valójában ez a buddhizmus és a jézusi tanítás lényege: minden földi kötöttségtől szabad lélekkel élni.) Abban is igaza van Bedő Imrének, hogy a saját gyerekeinkért teljes mértékben felelősek vagyunk, így nehéz felmentést találni arra, ha valaki magára hagyja kiskorú utódait, avagy a róluk gondoskodó szülőtársát. Ám ettől még igaz: senki sem köteles feláldozni magát a gyermekeiért; senki sem köteles egy életre bennragadni egy pocsék házasságban, csakis a család formális egységét szem előtt tartva. Ráadásul ezzel minden szereplő csak veszít, a gyerkőcök is.

Lépjünk eggyel tovább: nem is kell arra gondolni, hogy megromlik, elfárad, kiüresedik a kapcsolat. Egy teljesen harmonikusan működő házasságban is előfordulhat, hogy a felek több kalandra vágynak, így aztán nyitott üzemmódra váltanak, vagy épp a csinos szomszédasszonyt is vendégül látják néhanap egy pikáns kis hármasra. Ha ezt képesek éretten kezelni, s ezáltal frigyüket az új ízek gazdagítják és nem rombolják, úgy csemetéiknek miképpen tudnak ártani mindezzel? Hitem szerint sehogy. Már csak azért sem, mert a gyerkőcöket egyáltalán nem érdekli apa és anya szexualitása. Mire a kamaszkorba lépnek, szüleik jellemzően már túl vannak a negyvenen, a szemükben véneknek számítanak. Még arról sem akarnak tudni, mit tesznek egymással, arról pláne nem hogy másokkal miféle játékokat űznek. Titkolózni persze nincs miért: semmi szégyellnivaló sincs a monogám útról való letérésben, s ha a gyerek rákérdez, felesleges kamuzni és alakítani az álszentet. De ez a legritkább eset; a fiatalkorúak a saját szexuális ébredésükkel vannak elfoglalva, magasról tesznek apa és anya hálószobai kalandjaira. Példaként saját fiamat említeném, aki még nincs tizenhat, de már most több lány aludt az ágyában, mint amennyi velem az érettségiig épp csak szóba állt. Ezzel együtt magasról tesz rá, hogy jómagam miként élek. Beszélgetünk fociról, zenéről, csajokról, iskolai balhékról, vagy bármiről - ez a téma valahogy hidegen hagyja, ahogyan tizennégy éves lányomat is.

Létezik egy további érv a monogámia mellett: sokak szerint ez a működési forma ígéri a legnagyobb össztársadalmi elégedettséget a szerelmi szükségletek mezején. Ha mindenkinek csak egyetlen partnere lehet - mondják - ez kínálja a legnagyobb esélyt arra, hogy senki se maradjon társtalan. Érvelésük szerint a poligám formák felborítják az egyensúlyt, s ahol egy életképesebb fickóhoz négy feleség is tartozik, ott bizonyosan lesz három lúzer, aki nő nélkül kénytelen tengetni napjait. Mondani sem kell: ez a gyermeteg matek borzasztó keveset mutat meg a valóságból. (Gyermeteg, mert a közel-keleti hárem-logika szerint a poligámiában is kizárólagosságot feltételez.) Vegyük például korunk világát, amelyben még mindig a monogámia a fő irányvonal. (Azzal együtt, hogy az életre szóló házasság ideájának helyére a sorozatos monogámia lépett; egy időben mindig csak egy partner lehet a színen.) Vajon ez a világ mennyire garantálja azt, hogy mindenki társra találjon? A társadalom krémjének - a felső 10%-nak - elég komoly mozgástere adódik, de vajon az alsó 10% beéri-e azzal, amit a többiek hagytak? Nem véletlen, hogy sok a magányos ember. Az alsó traktusban lévők talán bottal sem piszkálnák egymást. Az átlagosak is felfelé áhítoznak, s - ahogy Bedő Imre is utal rá - léteznek olyan nők, akik inkább osztoznának más lányokkal egy jobb genetikájú, sikeres cégvezetőn, mint hogy kizárólagos szeretőjükké rabosítsanak egy pocakos, kopasz műbútorasztalost. Ha egy férfi nyíltan szerethet több nőt; vagy fordítva: egy nő pironkodás nélkül tarthat több szeretőt, az olyan végtelen variációs lehetőséget tartogat, amelyben a legtöbben nagyságrendekkel több potenciális boldogságmorzsára lelnek, mint a szigorúan monogám világban. Világos, hogy a fél évszázaddal ezelőtti szexuális forradalom óta jóval kevesebb a tabu (még akkor is, ha pár éve a #metoo őrület megkísérelte visszaállítani a régi prüdériát), de még ma is élnek a régi reflexek. Ha megnézünk egy kosztümös filmet, szinte kivétel a fejünket fogjuk, hogy a főhős és a bombacsaj közti izzás miért marad oly sokáig meddő. A rendező szempontját persze ismerjük: ebből a vibráló kielégületlenségből épül a feszültség, miközben épp attól hiteles a sztori, hogy pár száz évvel korábban játszódik, az adott kor igen merev társadalmi struktúráinak, udvarlási etikettjének megfelelően. Ma már sokkal lazábban mennek a dolgok és a kölcsönös vágy hamarabb célba ér; ám a kalandok továbbra is titkosak, szexuális kultúránkat még a 21. században is a tömény képmutatás jellemzi. 

Bedő Imre egy rendkívül értelmes, jó szándékú, konzervatív figura. Kifejezetten kedvelem. De a monogám kultúra éltetése kapcsán nagyon más állásponton vagyunk. Meggyőződésem, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb társadalomban élnénk, ha a felnőtt emberek közötti önkéntes szexuális formák mindegyikét legitimként fogadnánk el. Ha senkinek sem kéne szégyenkeznie semmiért. Természetesen szó sincs arról, hogy ezt a nyitottságot és elfogadást kívülről, felülről kéne rákényszeríteni bárkire. Ennek belülről kell fakadnia. Nem mindenkinek ugyanaz az útja, sokakat kielégítenek a hagyományos, monogám kapcsolatok is. De akit nem, annak kár megtagadnia a vágyait, csak hogy letűnt korok normáinak megfeleljen. 

Talán csak vágyvezérelt érzéki csalódás a részemről, de mostanában mintha egyre több lenne a józan hang, amely megbékélésért és együttműködésért kiált. Hallgatom Bedő Imre podcastját, melyben Kassai Lajossal beszélget; olvasom Fodor Gábor írásait - oly távoli karakterek, mégis, mintha ugyanazt céloznák.

"A felszíni réteg egy rendkívül kreatív, egy magasan művelt, de alapvetően városi réteg, amely rendelkezik egyfajta mobilitással - én ezt a réteget inkább a modernitáshoz kötném. Ennek a rétegnek - én azt gondolom - a legmarkánsabb oszlopa a magyar, városi zsidóság volt, amelynek a jelentős részét a fasiszták és a hozzájuk kötődő nyilas gazemberek brutális módon derékba törték és elpusztították. Az altalaj emberein a kommunizmus söpört végig. Ezek nagyon fontos dolgok, mert transzgenerációs traumák, és alapvetően ezek mozgatnak bennünket." Kassai Lajos a termőföld analógiájával mutatja be jelenünk meghatározó társadalmi tömbjeit, a szabadelvű urbánusokat és a hagyományőrző népieket. Ez a törésvonal persze korántsem magyar sajátosság; Amerikában sem ugyanúgy látja a világot egy hollywoodi producer és egy közép-nyugati redneck, a különbség csak annyi, hogy ők - egyelőre - megúszták a náci és a kommunista rémuralmakat. Tény, hogy a legtöbb társadalmi-politikai kérdés kapcsán a szekértáborok e két tömb körül alakulnak ki, azonban mégsem mondható, hogy nincs átjárás a rétegek között. Jómagam például ízig-vérig városlakó vagyok, radikálisan szabadelvű és individualista, ezzel együtt is a konzervatív tábort érzem közelebb magamhoz. Érzékelhetően nem én vagyok az egyetlen, aki ily módon gondolkodik és hasonló emóciókkal bír, ez pedig reményt adhat arra, hogy lesz egyszer híd e kétségkívül mély szakadék felett.

"Ezek a társadalmi rétegek egymástól nagyon eltérő identitással rendelkeznek. Én nem abban hiszek, hogy ezt az identitást közömbösíteni kell, hogy fel kell oldani és semlegesíteni kell ezeket a markáns különbségeket. Én abban hiszek, hogy ezeket a különbségeket fenntartva fönt kell tartani annak a lehetőségét, hogy közös tevékenység, együttműködés jöhessen létre." Kassai Lajos álláspontja maga a nagybetűs LIBERALIZMUS. Nem jelöli meg célként, hogy bármelyik oldal megváltoztassa a másikat. Nem hisz abban, hogy mindössze egyetlen helyes emberi attitűd létezik, hanem kifejezetten hasznosnak tartja, ha többféle gondolkodásmód is jelen van egy adott társadalomban. Maximálisan egyetértek: ezt hívják egészséges sokszínűségnek. A probléma mindössze abban áll, hogy ezt a fajta toleráns hozzáállást a nagyon szűk centrumon túl csakis a konzervatív oldalon látom. Az ellenzéki térfélen sem a politikusok, sem az újságírók, sem a szavazópolgárok részéről nem érzek nemhogy együttműködő szándékot, de még azt a fajta megengedő attitűdöt sem, amely legitimnek tekinti a másképp gondolkodást. Mintha az lenne a természetes és kívánatos, ha mindannyian pontosan ugyanúgy vélekednénk minden társadalmi kérdést illetően, a gendertől a háborúig bezárólag. Jómagam elfogadom, ha bárki - jó marxista módjára - hisz a falanszterben, de ha kérhetem, ne nevezze magát liberálisnak, ha képtelen elfogadni és tiszteletben tartani a sajátjától eltérő világlátásokat. A podcast házigazdája, Bedő Imre fontos kiegészítést tesz: "Markáns politikai vélemény, hogy minden különbséget azért kell megszüntetni, mert ami különbözik, az csak egymás ellen lehet. És minél inkább összemossuk, annál inkább létrejön a kooperáció. Van egy másik verzió, ami a természetben is jelen van, hogy bizony a különbségek hogy tudnak összeadódni, hogy tudnak egymás segítségére lenni." Ez volna a lényeg. Az evolúció számtalan különböző életformát alakít ki, a legkevésbé sem törekedve a homogenitásra. A különböző fajok, illetve a fajokon belüli egyedek lehetnek együttműködők, versengők, avagy közömbösek egymással. Ez a természet adta rend, nem pedig a marxi gyökerű woke-progresszió, amely erőnek erejével mindenkit megfosztana mindenféle identitásától, s kíméletlenül egyformára gyúrna.

"Addig, amíg a feszültség fönntartása megélhetést, egzisztenciát biztosít bizonyos propagandistáknak és aktivistáknak, addig ez fönt lesz tartva. A békítés nem annyira népszerű. A békítés egzisztenciálisan nem valósítható meg. Egy televízióban a jó beszélgetés az, amikor nagyon összevesznek emberek. És akkor azt lehet nézni. A rossz hír a jó hír. A negatív dolgok vannak előtérbe helyezve. És mindaddig, amíg így van, addig ezeknek a széjjelhasított társadalmi rétegeknek nincs személyes kapcsolata, nincsen primer információja a másik rétegről. Csak szekunder információk vannak a propagandistákon és az aktivistákon keresztül." Kassai Lajos jól látja: sem a politika, sem a média nem érdekelt abban, hogy békében éljünk egymással, ezt a célt csakis a civil társadalom tűzheti ki magának. Ez kizárólag úgy lehetséges, ha szóba állunk, ha beszélünk az ellentábor képviselőivel, odafigyelve, megértve az ő szempontjaikat is. Már ha vannak. A világért sem szeretném a kormányoldalt mentegetni, hiszen mi is sokkal többet tehetnénk az árkok betemetéséért, ám a zsigeri gyűlölettel; az önmagáért való, dacos protestálással aligha lehet mit kezdeni. Ezeken a legjobb szándékkal sem találunk megérteni valót. A múlt hét egyik vezető híre: Karácsony Gergely nem vesz részt az atlétikai VB megnyitóján. Színtiszta konfliktuskeresés, semmi egyéb. Mit lehet ezzel kezdeni? A főpolgármester saját magával is kitol, hiszen végre történik valami Budapesten, s ő - házigazdaként - büszkén pózolhatna egy jelentős publicitással járó nemzetközi eseményen. Egy tökéletes pillanat lehetne az együttműködés szándékának megvillantására. De ha nem, hát nem. Könyörögni aligha fog neki bárki.

Fodor Gábor írásaiban ugyancsak a kormány és az ellenzék közötti együttműködést szorgalmazza. Az elmúlt hetek során három véleménycikkében is kitér rá, mennyire üdvös volna, ha az országnak járó uniós pénzek lehívása kapcsán egységet mutatna az ország. A június 5-én megjelent anyag így fogalmaz: "Korábbi írásomban már felvetettem, hogy az uniós támogatások ügyében az ellenzéknek a kormánnyal együttesen kellene fellépnie Brüsszelben az ország érdekében. Az azóta történtek még inkább megerősítettek ebben. Tévúton jár, aki azt hiszi, hogy azzal lehet kormányváltást előidézni Magyarországon, hogy majd az Európai Unió intézményei lehetetlen helyzetbe hozzák a kormányt. Ez csak meg fogja erősíteni a Fidesz pozícióját, miközben növekedni fog az ellenszenv Európával kapcsolatban. A kormányváltást a hazai ellenzéknek kell tudni kiharcolni, elsősorban úgy, hogy a magyar választók elhiszik róla, képes lesz felelősen és sikeresen irányítani az országot. Ettől egyelőre távol vagyunk, ezért lenne fontos megmutatni, hogy a magyar baloldal hajlandó a saját szempontjait alárendelni közös hazánk érdekeinek." Fodor tökéletesen látja: a magyar választópolgárok zömében fel sem merül, hogy az ellenzék a nemzet érdekében cselekedne, holott ez lenne az első, ami elvárható volna; a kompetencia felmutatása - amely jócskán keményebb dió -, csupán a második lépcsőfok. Értem én, hogy a baloldal fanyalog Fodor Gábor személye kapcsán, aki egy ideje ismét békét kötött a Fidesszel, ám ettől még gondolatai legitimek, mi több: önmagát sem kell szembeköpnie miattuk. Valójában pont ugyanazt a liberális álláspontot képviseli ma is, amit az elmúlt 35 évben mindig is láttunk, hallottunk tőle. (Az már más kérdés, hogy a megélhetés oltárán áldozva ide-oda táncol a táborok között; hangoztatott elvei mindenesetre következetességet mutatnak.)

A fene se tudja, mit hoz a jövő, hogy győz-e a józanság bármikor. Ha a politikusokon múlna, úgy nem sok reményt látnék. (Elkeserítő, amikor a kormányoldal részéről az árokásást látjuk, de abban legalább - a hatalom és a népszerűség birtokában - van némi logika. Az ellenzék részéről azonban az állandó ellenségeskedés felér egy öngyilkossággal.) Minden jel arra mutat, hogy csakis mi, a civil társadalom, a hétköznapok átlagemberei építhetünk hidakat egymás közt. A kérdés csak az, vagyunk-e, leszünk-e elegen, akik az együttműködés útjait keressük. Talán még nincs veszve minden.

Tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy a kuruc attitűd csupán a 17-18. századi Magyarország sajátja volt. Horizontunkat tágíthatjuk földrajzi síkon is: az Egyesült Államokban a polgárháború idején a "Johnny Rebel" - egyszerű déli közkatona - simán hozza ugyanezt a karaktert, ahogyan Franciaországban is a köztársaságpárti a royalista ellenében. A legadekvátabb párhozamot talán Skócia mutatja: a jakobita a mai napig az örök lázadó, az igazi skót szinonimája, szemben az angolbarát whigekkel. A magyar hagyományokért, a nemzeti függetlenségért való dacos kiállás idehaza sem korlátozódik a Rákóczi-szabadságharc időszakára: akár Koppányig, sőt a kalandozó őseinkig visszamehetünk időben; ahogyan Kossuthon és Pongrátz Gergelyen át egészen napjainkig élőnek érezzük e lelkületet.

A labanc-tudatban, az idegen hatalmakhoz való dörgölőzésben mindig van valami szégyenteljes, valami mélyen megalkuvó. A hazánkat 45 éven át megszálló Szovjetunióval való elvtársi együttműködők aligha tudják kimagyarázni lelketlenségüket. A Habsburgok szekerét tolók esetén nem ilyen egyszerű a kérdés; az Osztrák-Magyar Monarchia ígéretes együttműködést jelenthetett volna akár évszázadokon át, ha nem kapjuk a nyakunkba a tökéletesen értelmetlen első világháborút. De talán napjainkban érezzük a leginkább, mennyire összetett problémáról van szó. Rákóczi, Kossuth, vagy épp Pongrátz Gergely ellenében magyarként fegyvert fogni - e tett aligha kimagyarázható. Manapság azonban a külföldről fizetett, az Európai Parlamentben következetesen az ország érdekeivel szemben szavazók, a washingtoni-brüsszeli elvárásokat kérdés nélkül teljesítők ugyancsak a hazaszeretetről papolnak, még ha nem is túl meggyőzően. Haynau vagy épp Clemenceau kapcsán nehéz lett volna elhitetni bárkivel, hogy a magyarság érdekében cselekednek. Ez Guy Verhofstadt, David Pressman, vagy épp Daniel Freund esetében sem könnyű mutatvány, a hazai ellenzék mindenesetre ragaszkodik ehhez a forgatókönyvhöz. A helyzet az, hogy már rég magunk mögött hagyhattuk volna kuruc-mentalitásunkat, ha a nemzetközi környezet barátságos, liberális módon elfogadó volna velünk szemben. Ha végre nem volna mi ellen lázadni. A 21. század összetettségét pont az adja, hogy korunk labancai megpróbálják belénk szuggerálni: nincs is miért. Itt mindenki jót akar, itt mindenki szeret minket. A pofonok értünk csattannak, nem ellenünk... Talán a hazai ellenzék legnagyobb hazugsága épp az, amikor megpróbálják elhitetni kuruclelkű nemzettársaikkal, hogy rémeket látnak, hogy nincs itt semmi érdekes; nincsenek is migránsok, nem kell kerítés sem, és az elosztási kvóta is csak kitaláció...

Az utóbbi időben nincs olyan Orbán-beszéd, vagy -interjú, amelyben a miniszterelnök nem rögzíti: a magyarság nem támad, csupán védekezik. (Valójában ez a lényeg. Szinte az egész történelmünket ez a hozzáállás jellemezte.) Mi nem képviselünk semmiféle erőszakos ideológiát. Ha Svédország bevándorló-országgá akar válni, hát lelkük rajta. Ha az USA faji alapú kvótákat vezet be, csak tessék! Ha Franciaország megszüntetné a keresztény ünnepeket, hát tegyék! Ha az Egyesült Királyságban a transzneműek jogai előbbre valóak, mint a többségi társadalomé, az az ő dolguk. Ha Németország az elvakult zöld-őrületében bezárja atomerőműveit, na bumm! És ha Lengyelországon a háborús pszichózis lett úrrá, még azt sem kívánjuk erőnek erejével megfékezni.  Mindenki úgy lehet hülye, ahogyan csak szeretne - valójában ez a liberalizmus lényege. Velünk azonban - valamiért - nem ilyen megengedőek, ami azért - lássuk be - erősen elgondolkodtató. Most képzeljünk el egy vacsorázó nagycsaládot, ahol anyuka az étkezés végén megkérdi: ki kér desszertet? Vajon ha Pistike nemet mond, letuszkolják-e a torkán a somlói galuskát? Aligha. Washington és Brüsszel hamissága pontosan az erőszakosságuk kapcsán érhető tetten. Ha a 21. század központilag diktált őrületei - migráció, LMBTQ, háború - pozitív üzenetek volnának, úgy mi maradnánk szegényebbek azzal, hogy más úton járunk. A birodalmi politikaformálók részéről egy lesajnáló legyintés volna az adekvát reakció, mondván: milyen idióták vagyunk, hogy nem kívánjuk az édességet. No de nem ezt látjuk. Egyre agresszívabb követelőzésük sokkal inkább arra enged következtetni, hogy még véletlenül sem szeretnének sokszínűséget, alternatív létformákat. Talán mégsem olyan ínycsiklandó az a somlói, s a végén még a többiek sem kérnek belőle.

Bár a vallások és az ideológiák többsége tagadja (a woke-progresszió különösen), mi azért pontosan tudjuk: az ember egy önző lény. Mi több, azzal is tisztában vagyunk, hogy ebben semmi erkölcstelen nincsen; egészséges önzésünk a túlélésünk alappillére. Mindez a gyakorlatban azt eredményezi, hogy elsősorban önmagunkra és a szűk családunkra gondolunk; majd következnek a barátok és a tágabb família; a következő halmaz lehet akár a nemzet; majd végül elérkezünk a kontinenshez, sőt a teljes emberiséghez. Nincs olyan épeszű francia, német, vagy magyar, aki önként és dalolva meghalna egy ismeretlen kínaiért, vagy odaadná a vagyonát egy pakisztáninak. Ebből az alaphelyzetből számtalan dolog következik. Ezúttal képzeljük magunkat egy árvíz sújtotta falucska lakójának! A kiáradó folyó képe bejárja a világsajtót, így aztán érkeznek a segítő felajánlások bel- és külföldről egyaránt. A polgármester - aki egy külön bankszámlát nyitott az érkező pénzek fogadására - azt látja, hogy egyetlen nap leforgása alatt már kétszer annyi forrás gyűlt össze, mint amit a teljes kárrendezés és felújítás igényel. Miközben ott vagyunk mi magunk is, akiknek a háza az ártértől valamivel messzebb áll, ám igencsak ráférne némi kipofozás. A kérdés ilyenkor mindig az: tudván, hogy a valódi rászorultakat a legkevésbé sem károsítjuk, vajon beállunk-e az igénylők sorába? A kuruc-lélek többnyire igennel válaszol, még akkor is, ha a nyugati szemlélet ezt lopásnak, csalásnak nevezi; illetve korrupciónak, ha a község vezetője is tud róla, hogy még a kert végét sem érte el a víz.

Így megy ez nagyban is. Az Európai Unió számos területen nyújt felzárkóztatási forrásokat - egységes piac, digitális gazdaság, természeti erőforrások stb. -, ugyanakkor sokan érzik azt, hogy a támogatások szerkezete túlságosan kötött. Talán az adott település nem kíván már több kilátót, kalandparkot és kutyafitneszt létesíteni, ám amire valóban szükség lenne, arra képtelen forrást szerezni. Ilyenkor sokakban felmerül, hogy egy túlszámlázott kamu-projekt farvizén valósítják meg az áhított beruházást. Ez nyilvánvaló csalás, lopás, korrupció. De mit szól ehhez a kuruc lelkület? Ha a Fidesz-kormány folyamatosan adót emelne, hogy az így befolyó többletbevételekből a feudális udvartartását gazdagítsa, úgy egészen bizonyosan meg volnának számlálva a napjai. De nem ezt tapasztaljuk. Népnyúzó intézkedések helyett az adó- és járulékterhek permanens csökkentése történik, emellett családtámogatási és rezsicsökkentési intézkedéseket látunk. „Magyarország kiemelkedően jól teljesít az európai uniós források lehívásában és hasznosításában, a most záruló 2014-2020-as időszakban is a források 86 százalékát tudtuk lehívni és hasznosítani.” - állítja Navracsics Tibor, s annyiban mindenképpen igaza van, hogy ez nagyságrendekkel hatékonyabb működést mutat, mint amit a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai csapat töketlenkedése idején megfigyelhettünk. A kuruclelkű átlagmagyar manapság úgy érezheti magát, mint Robin Hood idején: a dúsgazdagoktól lenyúlt zsákmányból, ha nem is egyenlő mértékben, de azért mindenki részesül - szemben a szocialista kormányzás időszakával, amikor a korrupció csak a legszűkebb elit játéktere lehetett.

Természetesen muszáj szót ejteni az uniós források korrupt felhasználásának morális vetületéről is. Négy szempontot mindenképpen érdemes kiemelni. 

• Amint fent már utaltunk rá, az uniós források megcsapolása nem a saját nemzettársaink pénztárcáját vékonyítja. Aki önmagát elsősorban európainak tekinti, s csak másodsorban magyarnak, annak ez a szempont semmit sem jelent. Aki viszont a magyarságtudatot erősebb identitáselemnek érzi az európaiságnál, az feltehetően enyhítő körülményként értékeli.
• 1944 és 1945 között a nemzeti vagyont ért károk összességében mintegy 22 milliárd (1938-as vásárlóerejű) pengő tettek ki, ez az 1938. évi nemzeti jövedelem több mint ötszöröse, a nemzeti vagyon kb. 40%-a. A német és nyilas kiszállítások, valamint a szovjet és román csapatok rekvirálásai és pusztításai következtében a harcok során keletkezett károkkal csaknem azonos értékű vagyon ment veszendőbe. Tegyük hozzá ehhez a románok 1919-es rablóhadjáratát, majd Trianont, illetve azt a tényt, hogy a második világháború után a fényességes Nyugat közreműködésével a Szovjetunió gyarmatállamává váltunk. Újabb évtizedek jöttek, amikor szabadon kirabolhatták országunkat. A komplett 20. század a magyarság kivéreztetéséről szólt; ebben Németország közvetlenül is részt vett, a többi nagyhatalom csupán asszisztált a rablásokhoz, vagy épp elfordította a fejét. Kárpótlást mindezekért sohasem kaptunk. Sokak szemében ez is enyhítő körülménynek számít, ám mi csak annyit rögzítsünk: az uniós források korrupt felhasználása - mértékét tekintve - gyenge szúnyogcsípés a minket ért történelmi károk mellett.
• Bár semmi közünk hozzá, hogy ki mire költi a pénzét, azért látjuk azt is, Nyugat-Európában milyen célokra használják az államok az adófizetőik által befizetett összegeket. Persze, nekik nincs hová felzárkózni. Már negyven éve is minden falut elért az autópálya, a nagyvárosok infrastruktúrája ugyancsak rendezett volt és amerre csak a szem ellát, kolbászból van a kerítés is. Épp ezért megrökönyödünk azon, hogy nem az adók mértékét csökkentik, inkább a harmadik világ bevándorlóit tömik segélyekkel és ingyenes, a társadalombiztosítás által finanszírozott nemátalakító műtéteket ígérnek szavazóiknak. Kis túlzással: ezeknél még az is előremutatóbb, ha Mészáros Lőrinc, Tiborcz István, vagy Ludmann Zsolt számláján landolnak e tételek, költsék bármire is.
• Ha az uniós forrásokat érintő mutyikról van szó, az Orbán-fóbiások rendszerint felveszik a talpig tisztességes lúzerek alapállását: ha nem tudjuk makulátlanul korrekten lehívni a lehetséges támogatásokat, úgy jobb, ha inkább bent hagyjuk a közös kalapban. Ez önmagában abszolút legitim álláspont, a kérdés csak az, mennyire őszinte. Vajon a feltétlen szabálykövetés a mozgatórugójuk, vagy egyszerűen csak a (bármilyen áron való) kormánybuktatást célozzák? Vajon ugyanezek az emberek felszólaltak-e Demszkyékkel és Medgyessyékkel szemben, amikor a négyes metró kapcsán az OLAF-jelentések sok milliárdos visszaélésekről számoltak be?

Az igazság az, hogy még a kuruc szó eredete sem tiszta. Egyesek szerint a török "khurudzs" kifejezésből származik, amely lázadót, felkelőt jelent. Mások a latin eredetű "cruciger" (keresztes lovag) szót jelölik meg forrásként. Szinte jelképes is mindez. Magyarként a 21. században sokan lázadónak, felkelőnek, amolyan utolsó keresztes lovagnak érezzük magunkat. Mintha nemes és nemtelen eszközeinkkel egyaránt a szabadságot, az ezeréves kultúránkat, a kereszténységet és egész Európát védelmeznénk. Kár, hogy a labanc-lelkűek ezt egészen másképp látják.

"Ez a könyv Magyarország utolsó négy évtizedét mutatja be Orbán Viktor életrajzán keresztül, aki mindenki másnál mélyebb nyomot hagyott a jelenkori magyar történelemre (sic!). 1989 óta Magyarország egyedi pályát futott be Közép-Európában: egy tökéletlenül működő, de teljes értékű demokráciát cserélt le egy folyamatosan radikalizálódó, tekintélyelvű rendszerre." - Ezt olvashatjuk a Libri ajánlójában, melyet Stefano Bottoni, az olasz-magyar történész pár napja megjelent kötetéhez fűznek. Pontosan ugyanezt az attitűdöt látjuk a Partizán adásában, melyben a szerző igyekszik népszerűsíteni művét. Miközben abszolút kormányellenes álláspontot képvisel, Orbán jelentőségét és tehetségét nem tagadja; a vele szemben megfogalmazott kritikája ugyanakkor megmarad a frázisok szintjén - egyetlen konkrétumot sem hallunk a másfél órás beszélgetés során. De frankón semmit.

"Ne vitassuk el Orbán Viktortól, hogy ő egy kivételesen tehetséges politikus, mert akkor nem fogjuk megérteni, hogy miért volt olyan sikeres. (...) Van a karizma, van a varázs. Ő egy varázsló. Egy óriási varázsló, azt gondolom. A 20. században Horthy minden volt, de varázsló nem; Szálasi nem; Kádár sem varázsló, Rákosi sem varázsló, tehát ilyen szuggesztív erejű politikust nem nagyon találunk, aki ráadásul hosszú ideig sikeres tud lenni. Tehát ezt ne vitassuk el tőle!" - Stefano Bottoni korrektül látja, ám tegyük hozzá: az elmúlt harminc évben egyetlen komolyan vehető Orbán-kritikus sem tagadta a miniszterelnök politikai tehetségét, karizmáját. Valójában ez egy egész jó lakmuszpapír: aki Orbán Viktort ostobának, vagy tehetségtelennek mondja, azt az embert már olyan szinten vakítja el a gyűlölet, hogy további gondolatait nem is igen érdemes komolyan venni. Egyetlen józan kormánypárti sem fogja azt állítani, hogy Nagy Ervin csapnivaló színész; Bródy János gyengécske dalszövegíró; avagy Tóth Krisztina gagyi költő volna, csak azért, mert ellenzékiek. A tehetséget mindig érdemes meglátni és elismerni.

A szerző Gyurcsány karakterét is viszonylag reálisan látja: "Gyurcsány Ferenc és az akkori Szocialista Pártnak a történelmi felelőssége az, hogy olyan pillanatban kormányozhatták Magyarországot, amikor szinte határtalan lehetőségek voltak. Béke volt, gazdasági fellendülés, NATO-tagság, uniós csatlakozás 2004-ben. Tehát óriási történelmi pillanatban kormányoztak, és ezt sikerült olyan mértékben elherdálni - és ezt nem az előítélet mondatja velem, hanem nagyon komoly nemzetközi összehasonlítások -, hogyha megnézzük, hogy mit sikerült akkor Szlovákiának, Lengyelországnak, Csehországnak, Szlovéniának, vagy Romániának, amely sokkal, de sokkal hátrébb indult Magyarországhoz képest, akkor nagyon lesújtó a kép." A 2006 őszi ámokfutásról és rendőrterrorról ugyan nem esik szó az interjúban, ám ezzel együtt is jól érzékeli a szerző: Orbán sikerének kulcsfontosságú eleme Gyurcsány brutális elutasítottsága. Immáron 17 esztendeje valljuk több millióan: Fletónál bármi jobb; az elmúlt több mint 3 ciklus összes kormányzati hibája eltörpül Gyurcsányék katasztrofális országvezetése mellett.

Stefano Bottoni dicséretet érdemel abban a tekintetben is, hogy tisztán látja a rendszerváltás utáni időszak médiavilágát: "Ne felejtsük el, hogy a kilencvenes évek elején egy televízió volt Magyarországon, a királyi televízió. És egy rádió volt, a Kossuth Rádió. Alig van más média, mint az állami média, tehát annak az ellenőrzése nagyon fontos. Gondoljunk a 90-es MÚOSZ-ra, vagy az újságíró társadalomra - a Kádár-korszakból érkeztek. Mi lett volna közelebb hozzájuk?" A szerző tisztességesen elismeri, hogy a kereszténydemokrata-polgári oldal elképesztő ellenszélben találta magát akkoriban. Jól látja azt is, hogy a Fidesz 1993-ig a sajtó kedvence volt, ám egyik napról a másikra kegyvesztettek lettek. Amiben ferdít, az csupán a háttérsztori. Ő maga a székház-ügyet hozza fel, mintha ennek bármi köze lett volna a hirtelen kiátkozáshoz. (Mintha az MSZP és az SZDSZ számtalan pénzügyi botránya csak egy hangyányit is tompított volna bármikor a Kádár-emlőkön nevelkedett újságírók feltétlen rajongásán és hűségén.) Pontosan tudjuk: Orbán abban a pillanatban vált diktátorrá, s az egész Fidesz fekete seggűvé, amikor beintettek az SZDSZ-nek és megtagadták Fodor Gábor választmányi elnökké tételét. Bottoni tisztában van a szabad demokraták korabeli médiabefolyásával; tudnia kell, hogy a kilövési parancsot is ők adták ki, s azt is, hogy miért.

Mindezek után lássuk, miféle kritikák merülnek fel Orbán Viktorral és kormányzásával kapcsolatban!

• NINCS DEMOKRÁCIA - "Az Orbán-rendszer választásokon nem leváltható." Ez nem csupán a Partizán-videó címe, de a beszélgetés során is többször előkerül e fő állítás, mintha szándékosan próbálnák a néző fejébe verni az üzenetet. Mintha valamiféle forradalmat, puccsot, erőszakos felkelést, avagy külső intervenciót készítenének elő. Stefano Bottoni csupán frázisokban beszél, a szokásos ellenzéki semmitmondást erőltetve: a Fidesz folyamatosan úgy változtatja a választási játékszabályokat, hogy leválthatatlan legyen... Nyilván nem megy bele konkrétumokba, hiszen hamar kiderülne: nincs az a választási rendszer, amelyben a nemzeti oldal az elmúlt négy választás bármelyikét elbukta volna.
• FASIZMUS - "Ez egy szélsőjobboldali ideológiájú párt, ezt - gondolom - ki lehet jelenteni." Itt azért komolyan felkaptam a fejem. Egy nyolc általánost végzett, agymosott kommunistától még elmenne ez az ökörség, de egy történésztől??? Tényleg a Fideszéhez hasonló attitűd jellemezte volna a szélsőjobbos pártokat a történelem során? Vagy egyszerűen már ott tartunk, hogy a nemzeti érdek képviselete önmagában is kiérdemli a náci, vagy a fasiszta bélyeget? Nem tudjuk meg, mert Bottoni nem fejti ki. Ő beéri azzal, hogy simán kinyilatkoztat.
• ELFORDULÁS A NYUGATTÓL - Ugyancsak klasszikus kritikai elem. Stefano Bottoni a másfél óra során egyetlen mondatot sem szán arra a szemmel látható változásra, ami Nyugat-Európát és az Egyesült Államokat jellemzi az elmúlt 10-15 esztendőben. Mintha Orbán ugyanazt a világot kritizálná, amelyhez a kilencvenes években - és pláne előtte! - oly nagyon csatlakozni vágytunk. Történészként különösen megengedhetetlen, hogy meg sem említi a nyugati mainstream politika szélsőséges balra tolódását; elfordulását mindazon liberális értékektől, melyek naggyá tették. Igaz ugyan, hogy Orbán is változik, de a liberális és a nemzeti konzervatív vonal közt messze nincs akkora szakadék, mint a liberalizmus és a woke-progresszív őrület között.
• GYŰLÖLETKELTÉS - "Ami nagyon érdekes, hogy mi történik, ha például visszajön az uszító politika, amit felülről irányítanak, hogy ezt utálni kell. Mostantól ezt az embert, ezt a csoportot utálni, gyűlölni kell, ki kell csinálni." - A szerző elmondja: aggódva figyeli e jelenséget, ám arról mélyen hallgat, hogy a kormányoldal részéről szó sincs agresszióról, csupán önvédelemről. Ha megnézzük, hogy az orbáni kommunikáció célkeresztjében kik szerepeltek az elmúlt évek során - illegális bevándorlók, Soros György, Brüsszel bürokratái, Zelenszkij -, talán érdemes volna két szót arra is vesztegetni, hogy az érintettek rászolgáltak-e a negatív megítélésre. Abban igaza van Bottoninak, hogy a közös ellenségkép erős és hatékony eszköze a politikai marketingnek, a szavazóbázis egyben tartásának és mozgósításának. De azért ne tegyünk már úgy, mintha Rogán Tóniék véletlenszerűen kiválasztottak volna néhány járókelőt az Andrássy úton, hogy holnaptól ők lesznek azok, akiket gyűlölni kell... Arról nem is beszélve, hogy Orbán a nyugati médiában pont az a patás ördög, mint nálunk Soros, azzal a különbséggel, hogy előbbi a legkevésbé sem avatkozik bele más országok belügyeibe.
• CENZÚRA - A szerző azon kesereg, hogy nehéz volt kiadót találnia, és a nyomda sem kívánta a nevét adni a műhöz. Mintha valami fasiszta diktatúrában élnénk, ahol elviszik azt, aki csúnyákat mond a miniszterelnökre. Mintha az elmúlt harminc évben nem jelent volna meg több tucatnyi Orbán-kritikus kötet. Mintha az üzleti érdekből felvállalt öncenzúra egyet jelentene a központi tiltással... Esküszöm: húsz perc alatt hoztam volna három kiadót, amelyek hezitálás nélkül kiadták volna Bottoni könyvét, ha elégséges bizniszt látnak benne.
• TÚLZÓ RENDPÁRTISÁG - "Nagyon érdekes, hogy ez az ember, aki hatvan éve született 1963-ban, a Kádár-korszak nem túl jó pillanataiban szocializálódott a hetvenes évek végén és főleg a nyolcvanas években, és aki - azért azt gondolom - ellenzékiként vonult be a nyolcvanas évek második felében a magyar politikába, a magyar történelembe, visszahozta nekünk a Kádár-korszaknak azt a feelingjét, hogy itt rend, fegyelem, nem ugrálunk, ugye nix ugri-bugri..." Talán az egyik legaljasabb csúsztatás az egész riport során. Emlékszünk: Orbán ezt a gyermeteg fordulatot kivétel nélkül mindig a kormány döntései kapcsán használja. Néha úgy fogalmaz: stratégiai nyugalom. Soha nincs arról szó, hogy az istenadta népet kívánná fegyelmezni, mint Kádár gumibotos rendőrsége tette. Borzasztó méltatlan ez a fajta látszatkeltés, már csak azért is, mert az ellenzék 13 éve dolgozik azon, hogy valamiféle rendőri túlkapást kiprovokáljon - totál eredménytelenül. (Óriási a szakadék Orbán és Gyurcsány közt, és ez meg is marad mindaddig, amíg a viperák és a gumilövedékek nem kerülnek elő.)
• ANYAGI HASZONSZERZÉS - "Ahol megjelennek, azonnal meg kell venni 500 hektár földet, sose lehet tudni... Az jól jön, ráadásul területalapú támogatást is adnak rá, tehát két légy egy csapással, csomó pénz, illetve helynek a fizikai birtoklása." Bevallom, halvány fogalmam sincs, mi a baj ezzel. Niedermüller Pétert vagy Jámbor Andrást mi tartja vissza ettől?

Napestig sorolhatnánk mindazon jelenségeket, amelyeket Stefano Bottoni rendszerkritikaként felhoz, miközben legfeljebb annyi a gond velük, hogy személyes ízlésével nem találkoznak, semmi egyéb. Ő maga is elismeri, hogy Magyarországon nincs diktatúra, épp ezért furák és érthetetlenek az effajta mondatai: "Csak később derült ki számomra is, meg sokak számára is, hogy mivel jár ez a megengedés. Hogy mennyi teret engedtünk ennek a hatalomnak, amivel aztán szisztematikusan vissza is élt." Oké, de hogyan? Új alkotmány született, ez többször is előkerül az interjú során. És??? Ez mitől visszaélés? "Most, hogy már nincs vesztenivaló, mert ide jutottunk, ahová jutottunk..." Hová jutottunk? Mi ez a beteg, világvége hangulat, amit a balos médiahőbörgőkön kívül nemigen tapasztalok sehol az országban? "2018 tavaszán a választási kampányban a Fidesz olyan eszközöket vet be, amiket addig nem vetett be és azóta sem kellett; olyan brutális kampányt folytat, ami számomra teljesen sokkoló volt." Ismét egy üres pufogás - a nézőnek halvány fogalma sincs, miről van szó, csak annyi marad meg benne, hogy csúnya, rossz Orbán. Pedig ha visszaemlékszünk: az EU és a brüsszeli kottából játszó hazai ellenzék végtelenül felelőtlen bevándorláspolitikája simán megnyerte a választást a Fidesznek; aligha volt szükség "brutális" és "sokkoló" kampányra. "A 20. század során sajnos rengeteg olyan példát láttunk, amikor diktatúrákba fektettek be, és mindenki jól járt, kivéve azok, akik ott élnek." Bottoni csupán pár apróságot hagy megválaszolatlanul. Hogy lettünk mégiscsak diktatúra, holott 95 perc beszélgetés során ennek egyetlen eleme sem került terítékre? Miért nem járnak jól az ott élők? Miért kéne egy autógyárnak máshová települnie, csak mert egy olasz származású történész nem szimpatizál Orbánnal???

Stefano Bottoni az interjú során többször is leszögezi: ő maga nem politológus. Nem is jogász. Hogy történésznek milyen, az nem derül ki, mert könyvének számos elemét korábbi Orbán-kötetekből ollózza, fikciókra és személyes benyomásokra építi. "Én átveszek állításokat, amelyeknek megalapozottságot adok." - fogalmaz sokatmondóan. Nem szeretnék bántó lenni vele szemben, mert alapvetően szimpatikus srác, továbbá hitem szerint igyekszik is megmaradni kiegyensúlyozottnak és tisztességesnek. Ám egy biztos: a másfél órás Partizán-interjú meghallgatása után egy centivel sem kerültem közelebb annak megértéséhez, mitől ez a végtelen ellenszenve Orbán Viktor iránt. Talán mégiscsak el kéne olvasnom a teljes kötetet.

Még ma is irgalmatlanul sokan vannak, akik azt állítják: a kapitalizmus megbukott, nem váltotta be a hozzá fűződő reményeket, nem hozta el a jólétet a széles néptömegek számára. Most hagyjuk azt, hogy az óbégatóknak sincs jobb tervük a piacgazdaságnál, egyszerűen csak koncentráljunk arra, igaz-e önmagában e kritika. A magamfajták mindig azt mondják: bár a kapitalizmus nem a vagyoni egyenlőség felé tereli az emberiséget, mi több, a különbségeket többnyire növeli is, még sincs ezzel semmi baj, hiszen a gazdagság lecsorog, a szabad piac még a legalsóbb rétegeket is felemeli. Az antikapitalisták mindezt rezzenéstelen arccal tagadják, szerintük semmi sem csorog le; a szegények még szegényebbek lesznek, vagy legjobb esetben is konzerválódik nyomoruk.

Kezdjük a dolog elméleti hátterével, a közgazdaságtan legalapvetőbb törvényeivel! Először is rögzítsük, hogy profit létezik, hiszen ennek hiányában a tulajdonosok rövid időn belül megszüntetnék vállalkozásukat. A Megmunkáló Kft. alapanyagokat vásárol, melyekből az üzemében új terméket állít elő, s ezt az árupiacon haszonnal értékesíti. Másodszor: a gyártás során keletkező többletérték részben a tulajdonos zsebében landol eredménytartalékként, avagy osztalékként; részben az alkalmazottakéban munkabér formájában. Egyedül azon lehet vitatkozni, hogy e felosztás mikor tekinthető méltányosnak. Jól érezzük: a KIZSÁKMÁNYOLÁS fogalma közgazdaságtani tekintetben értelmezhetetlen. E kommunista kifejezés csakis akkor veszítené el hasraütésszerűen szubjektív jellegét, ha képesek volnánk meghatározni valamiféle egzakt profitrátát, amelyet az adott szakterületen korrektnek gondolunk. Ezzel számos probléma akad: egyrészt nincs általánosan elfogadott módszertana, különösen ami az újabb és még újabb iparágakat illeti, másfelől egyetlen alkalmazott sem vállalná, hogy rossz időkben vékonyabb borítékkal térjen haza, csak hogy a tulajdonos - hivatalosan rögzített - profitigénye kielégüljön.

Van tehát profitunk, melyet valamiféle szisztéma szerint fel kell osztanunk a tulajdonos és az alkalmazottak között. Legyen az első modellünk főszereplője Könyörtelen Karcsi, aki élvezettel nézi, ahogy görnyedt melósai napi 16 órán át éhbérért robotolnak, miközben ő maga nagy címletű bankjegyekkel tapétázza ki a nappaliját. (Ő a tipikus kapitalista a marxi ideológia szerint.) Legyen a másik véglet Altruista Aladár akinek cégtulajdonosként a legfontosabb szempontja az, hogy alkalmazottai jólétben éljenek; magas fizetéssel, sok szabadidővel, számos vállalati juttatással bírjanak. Az sem zavarja, ha ezen törekvése a társaság teljes nyereségét felemészti. Majd helyezzük el e kettő közé Gazdálkodó Gézát, aki az optimális működést célozza; igyekszik versenyképes bért és elfogadható munkakörülményeket biztosítani, de csakis saját, önző érdekét, a profitmaximalizálást szem előtt tartva. Jöjjön a költői kérdés: e három közül melyik férfiú számíthat hosszú távon a legmagasabb nyereségre? Nyilvánvalóan a legutóbbi; hiszen egyedül ő képviseli az evolúciósan stabil stratégiát. Mondhatnánk persze, hogy a kapitalizmus hajnalán a tőkések többsége sokkal inkább Könyörtelen Karcsira hasonlított. Talán még némi igazság is volna benne. Viszont a profitfelhalmozás olyan tőkét teremtett, amely lehetővé tette a kapacitásbővítést és a technológia folyamatos fejlesztését. Ennek pedig kétféle hatása lehet: vagy az előállított tömegtermékek ára kezd zuhanni drámaian, vagy a nyereség nő, amelynek egy része a munkabérek hizlalására fordítható. Akárhogy is: mindkét következmény a munkavállalók jólétét növeli. (Nyilván létezik olyan agyhalott marxista, aki nem hisz a közgazdaságtan alaptörvényeinek, s akár egy életen át mantrázza magának, s akár másoknak is, hogy a gonosz tőkés mindent megtart magának, s csak morzsákat enged át a dolgozóinak. De mi azért világosan látjuk, hogy ez már az elmélet szintjén sem működik. Ha Altruista Aladár gyorsan tönkre is megy, elég, ha egyetlen Gazdálkodó Géza megjelenik a színen, és hamar elszipkázza a legjobb munkavállalókat Könyörtelen Karcsitól.) Ha e ponton eltekintünk az externáliáktól és az állam szerepétől, úgy muszáj arra a következtetésre jutnunk, hogy nincs olyan erő, amely megállíthatná a dolgozók jólétének folyamatos növekedését.

A teoretikus fejtegetés után nézzük meg, mit szól mindehhez a valóság! Már a puszta GDP adatokat tekintve is azt látjuk, hogy a kapitalizmus kizsákmányoltjai - életszínvonal tekintetében - brutális mértékben törnek felfelé. Egy átlagos amerikai, kanadai, vagy japán (de ugyanez igaz Nyugat-Európa népeire is) ma kétszer olyan jól él, mint az apja élt harminc évvel ezelőtt, arról már nem is beszélve, ami nagyapja világát jellemezte hatvan esztendeje. Sok helyütt a négynapos munkahét bevezetése a terv, s lássuk be: az egyén megélhetését tekintve ez aligha jelenthet problémát. Az emberiség az írott történelem nagy részében hülyére dolgozta magát, csak hogy a betevőjét megkeresse. A többségnek esélye sem volt a gyarapodásra, a vagyonfelhalmozásra, vagy bármiféle luxusra. Manapság Chicagóban, Torontóban, vagy épp Tokióban 12 percnyi munka élég ahhoz, hogy az átlagos munkavállaló megkeressen egy Big Mac-re valót. Fél óra robottal simán elérhető a napi kalóriaszükséglet fedezése - minden további perc, amit a munkahelyén tölt az ember, potenciális lehetőség a gyarapodásra, vagy épp a pillanatnyi jólét fokozására. Az Eurostat 2020-as adatsora is azt mutatja, hogy az öreg kontinens polgárai sem költenek többet élelmiszerre a jövedelmük 14,8%-ánál. (A világjárvány előtt mindössze 13% volt ez az átlagérték.) Magyarországon 18,7%, Romániában 26,4%, a nyugati végeken pedig közel egy számjegyű az élelemre fordított bevétel százalékaránya. Világos, hogy beszélni kell a rezsiköltségekről is, de azért látni kell: a prekapitalista társadalom polgára nem is élvezhette az elektromosság, a központi fűtés, az internet, vagy épp a kábeltévé előnyeit. A luxuscikkek és kényelmi szolgáltatások tárháza is egyre bővül, ráadásul egyre elérhetőbbé is válik - ugyanaz a telefon, amiért egy éve még félmilliót kellett fizetnünk, ma már a töredékéből megvásárolható. Bevallom: halvány fogalmam sincs, hogy a marxisták miből következtetnek arra, hogy a gazdagság nem csorog lefelé. Minden kimutatás és felmérés azt mutatja, hogy a kapitalista társadalmak szegényei is egyre jobb életmódot tudhatnak magukénak.

Ha létezik bármi, ami megakadályozza egy kapitalista társadalom - azon belül a bérből és fizetésből élők - folyamatos gazdagodását, felemelkedését, polgárosodását, az bizonyosan nem a piaci mechanizmussal áll összefüggésben. A gazdaságot fékező adópolitika; a vállalkozókedvet letörő, túlburjánzó bürokrácia; a mértéktelen újraelosztás; a bevándorláspolitika; vagy épp a háborúk mind-mind az egyes államokhoz köthetők, s ez még akkor is igaz, ha bizonyos bábkormányokat dróton rángatnak a globalista nagyvállalatok lobbistái. Ez már jócskán túl van a tiszta piaci működés határain.

Sajnálatos módon a történelem nem az a társadalomkísérlet, amely laboratóriumi körülmények közt megismételhető volna. Sosem láttunk még vegytiszta kapitalizmust és vegytiszta kommunizmust sem. Az a tény, hogy világban fellelhető struktúrák mind kevertek, tehetővé teszi a közgazdászok és egyéb értelmiségi okostojások számára, hogy bármilyen jelenséget a saját szájízük szerint magyarázzanak; sok esetben a szabad piac számlájára írva olyan válságokat, melyekhez valójában semmi köze. Egy biztos: világosan látszik, hogy a gazdagságot a kapitalizmus teremti meg, a szocialista intézkedések sokkal inkább a féket jelentik, s legfeljebb átcsoportosítani képesek a megtermelt javakat. Szóval ami engem illet, én nagyon óvatosan bánnék minden antikapitalista elképzeléssel.